„Illés pedig odalépett az egész nép elé, és így szólt: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek! De a nép nem felelt egy szót sem.” (21.)
Nem tudom, most éppen hol tart a „Láthatatlan színház” projekt, de bennem annyira erős élményként maradt meg még egyetemista koromból, hogy ezt is meg kell, hogy idézzem nektek. Persze most fanyaloghatsz, hogy minek nekünk láthatatlan, amikor körbe vesz minket a látható, ráadásul az is olyan vacakul van megrendezve, hogy lassan valamennyien ki akarunk szaladni a nézőtérről, de legalábbis az országból biztosan. A „Láthatalan színház” nekem örök élmény volt, ráadásul nemcsak mint játékos, hanem, mint segítő is részt vehettem benne. A történet egyszerű: bekötik a szemed, aztán belépsz a színház játékterébe, ahol te vagy a főszereplő, nem látsz, de mindent hallasz és érzékelsz, hiszen az egész színház erre épül, hogy ne láss, de használd minden más érzékszervedet. Vagy kézenfogva vezetnek, vagy egy kötél vezet végig színről színre, hallasz, érzékelsz, s engeded, hogy történjenek veled a dolgok, amit valaki megrendezett. A legemlékezetesebb szín az volt, amikor nem egy, hanem két zsineg vezetett előre, ezek párhuzamosan futottak mellettem, s egyszercsak elkezdtek tőlem távolodni, miközben egy idegesítő hang a fülembe suttogta a bölcsességet: Senki sem szolgálhat egyszerrre két Úrnak! Csak egyre suttogta, s a kötelek távolodtak, míg végül ott álltam, kitárt karral a döntés előtt, hogy ahhoz, hogy továbbmenjek, valamelyiket el kell, hogy engedjem. Senki sem szolgálhat két úrnak, senki sem sántikálhat kétfelé, mert akkor nem halad előre, csak áll, vakon és tétovázva, nem tudva mit engedjen el, vagy merre menjen. Őrjítő a vakságnak ez a csendje és pillanata, amikor nem tudod, hogy merre indulj el, de érzed, lassan dönetni kell, hogy melyik úr, hogy melyik Isten, hogy melyik irány.
