„Nem elég nektek, hogy a legjobb legelőn legeltek? Miért tapossátok össze lábatokkal a többi legelőt? Tiszta vizet isztok. Miért zavarjátok föl lábatokkal, amit otthagytok?” (18.)
Vannak ilyen nagyszülői bölcsességek, amiket egyszer valahol valakinek a nagymamája csakugyan mondott, de aztán hirtelen a kollektív tudattalan vagy éppen tudatos emlékezet közkinccsé tette és most már mindenkinek a nagymamája ezt mondta. Ez így bonyolultabban hangzik, mint azt szerettem volna, szóval szemléltetem: A nagymamám szokta mondani, hogy „a kutya is jó dógába vész meg.”. Persze ezt én nem tudom felidézni, hogy mondta-e vajh a nagymamám, de mivel mindenki így hivatkozik erre, hát biztos mondta. Meg amúgy is, igen nagy igazság van ebben a mondásban, hát akkor miért is ne lehetne rá így hivatkozni?! A kutya jó dolga persze hordoz magában némi „győzikés szimbóleumot”, mert ugye ez arról szól, hogy abban a pillanatban, ahogy az ember nem használja a készségeit és képességeit, mert relatíve a túlzott jólétben mindent is megkap és mindenhez is hozzájut, előbb-utóbb meghülyül. Most csak tessék a napokban nagyot ment „melyik politikus feleség mennyit költ egy darab táskára” projektre gondolni. Szerintem valaminek el kell pattannia a lélekben és a fejben is ahhoz, hogy az ember kontrol nélkül kiélje vagy megélje a vágyait. Az, hogy valaki az én öt éves nettó béremet egy táskára elköltse, az azért feltételez némi – fogalmazzunk finoman – zavart a humán rendszerekben. Ezékiel szerint ehhez még kutyának sem kell lenni, mert a birka is meg tud veszni, amikor ahelyett, hogy örülne, hogy van neki és nem is akármi és akármilyen van neki, de azért is letapossa, összezavarja, hogy a többinek már ne az és ne úgy jusson. Ezek ilyen szép aktuális történetek, miközben a mi Pásztorunk az, aki mindenkinek ugyanazt a legelőt és ugyanazt az éltető vizet kínálja. Akinek van füle, hallja. Akinek nincs, az meg vesszen meg… 🙁
