„A sokaság azonban rájuk szólt, hogy hallgassanak el, de ők még hangosabban kiáltották: – Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (31.)
Sajnos már nem tudom megmondani melyik Mackótestvérnek a végén van a jelenet, ahol egy hegyi birka (nyilván nem, de Gerald Durell ma egészen mélyre temetkezett bennem) üvöltözik a saját visszhangjával. Nagyon izgalmas kiabálás ez, hiszen a birka egyre idegesebb, miközben kapja vissza a semmibe kiabált fenyegetéseit. A végére már nem marad semmi ereje, s az utolsó szó jogán még odanyögi a visszhangnak az egész üvöltözés summájaként: kusskos. Nemcsak mesehős birkák képesek belefáradni a kiáltozásba, hanem néha Isten bárányainak is a kedvét szegheti az, ha nem érkezik válasz, vagy ha mindig ugyanaz a válasz érkezik, esetleg nem az a válasz érkezik, amire várunk. Isten bárányainak nagyon sok akadállyal kell megküzdeniük akkor, amikor a Pásztorhoz kiáltanak, s néha ezek az akadályok nem legbelülről fakadnak, hanem kívülről próbálnak meg minket befolyásolni. Hadd bátorítsalak titeket drága kiáltozó bárány testvéreim, hogy a Pásztor nem süket, hallja, amit kérünk, amit mondunk, csak lehet, hogy elszaladt éppen azért az egyért, aki elszökött a nyájból. Ne szűnjetek meg tehát kiáltani, ne szűnjetek meg könyörögni, ne engedjetek a világnak, amelyik próbál csitítani, próbálja elhitetni, hogy a Pásztoron kívül létezik más lehetőség is. Kérjetek erőt, ne fáradjatok el és ne lankadjatok meg, minél inkább csitítanak, annál inkább kiáltozzátok az Úr Jézus Krisztus nevét!
