Krízis

„Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.” (17.)

Egyre erősebben érzem, hogy ez a világ krízisben van, s mi is, akik ebben a világban élünk. Persze kérdés, hogy ki mit ért a krízis szó alatt, én nem mondhatok, és nem érthetek mást, mint ami itt írva van: a krízis ítélet. Nem pusztán válság, nem csak egy fordulat, hanem az-az ítélet, hogy a világ nem fogadta be és nem fogadja el a világosságot, mert jobban szereti a sötétséget. Ez az ítélet, hiszen az Isten azért küldte el Fiát erre a világra, hogy megtartsa ezt a világot, mert az Isten senkit nem zár ki az üdvösségből, csakis és kizárólag az ember zárhatja ki önmagát. Az ember pedig, mint a panelben kizárja önmagát, s amikor csapódik az ajtó, akkor jut eszébe, hogy a kulcs az nem nála van. Odabent maradt. Ekkor jut el az agyad legtávolabbi csücskéig a krízis, a feszültség, a döbbenet, a fájdalom, ekkor esel kétségbe, ekkor éled át az ember lét megváltoztathatatlan és sokszor menthetetlen voltát. Amikor átkozódsz, amikor szidod magad, akkor nyílik ki, csak úgy, magától az ajtó, halk nyikorgással tárul fel az odabent, hogy lásd a kulcsodat az asztalon, s elgondolkozz azon, hogy mi is az a kegyelem, megváltás, üdvösség vagy remény. Ezt nálam sokkal szebben leírta Reményik: „Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.” A krízis a miénk, a kegyelem az Istené. Ez a lényegi különbség közöttünk, ez a megváltoztathatatlan igazság, hogy Ő könyörülni akar, irgalmazni, üdvözíteni mindenkit. Csak mi tudjuk magunkat kizárni.

Korábbi áhítatok