„Így történt, hogy egy teljes esztendőt töltöttek együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (26.)
Kik is ezek a keresztyének? Vagy keresztények? Még a nevünket sem tudjuk helyesen használni, s talán mi magunk is gondba vagyunk azzal, hogy kik is vagyunk valójában. Még mindig van olyan, aki azt gondolja, hogy az elnevezésnek köze van a kereszthez, mert így mi lehetünk a kereszt vallása. Ez a teológiailag kedves, ámde etimológiailag teljesen hibás gondolat odáig vezetett, hogy a keresztyének azok, akiknek a kereszt, mint szimbólum valamilyen szinten része az életének. A kereszt vallásában így tolódik el a hangsúly a látható jelek és keretek, épületek és struktúrák irányába. A keresztyén az, aki bemegy abba az épületbe, aki esetleg befizeti, aki valamilyen szinten megéli mindazt, amit a szimbolika megkövetel. Nos, a keresztényeknek (következetesen használom mindkettőt, hiszen az égegyadta világon semmi különbség nincsen a két változat között, max. csak annyi, hogy ez is egy jó kis katolikus-protestáns adok-kapok) nem a kereszthez és szimbolikájához van köze, hanem a keresztre ment, és onnan lekerült Krisztushoz. A szláv eredetű kresztyán, ami a görög krisztianosz megfelelője, rejti a mi keresztyén/keresztény szavunkat. A keresztyén az, aki – ókori minták mentén – a Krisztus pártjához tartozik, aki Jézus Krisztus tanítása szerint él, aki őt fogadja el urának és mesterének. A keresztyén az, aki Krisztus gyülekezetéhez tartozik, aki ott tanul és tanít, tölt és töltődik, s aki életének minden kis apró szegletéta Krisztus uralma alá rendeli…
