„De Ammón fiainak a földjéhez nem közeledtél, sem a Jabbók-patak egész partjához, sem a hegyvidék városaihoz, mert mindettől eltiltott téged Istenünk, az Úr.” (37.)
Nem vagyok sorozatfüggő, de azért én is megnézem a napi betevőt, pláne ha mondjuk, nyolc felett teljesít az ájemdíbín. Csak azért nem ajánlgatom, mert a korosztályos besorolása elég ellentmondásos, a svédek megnézették a 15 évesekkel is, míg az oroszok szigorúan a 18 feletti kategóriába rakták. Mindenesetre a Híd (Bron/Broen) című bűnügyi sorozat hamar belopta magát a szívembe, nemcsak azért mert szeretem a skandináv krimit (WALLANDERWALLANDERWALLANDER), hanem mert szeretem azokat az emberábrázolásokat, ahol nem fekete-fehér emberek vannak csupán, nem csak gonosztevők és hősök, hanem fejlődőképes emberi jellemek. Az első évad egyik érdekes jelenete az, amikor a gonosz gyilkosunk nem öl meg senkit, csak előkészíti a terepet, s egy rendőrt odakötöz abba a házba, ahol a rendőr és társai által megölt bevándorló családja lakik. A pincekulcsot elküldi a család életben maradt dühös férfi emberének és vár. Tudja jól, hogy az emberi természet innentől teszi a dolgát. Nem spoilerezek, tessék végignézni, aztán majd kiderül milyen is az emberi természet, de annyit azért elárulok, a gond ott kezdődik, amikor az arab srác él a lehetőséggel és kinyitja a kapott kulccsal a pinceajtót. Egyre erősebben érzem, személyes vagy személytelen példák alapján, hogy a gond mindig ott kezdődik, amikor a kapott, szerzett vagy akár lopott kulcsainkkal olyan helyekre nyitunk ajtót, ahol semmi keresnivalónk nincsen. Amikor benyitunk és meglátjuk, hogy mi is van ott, már általában késő. Ott már beindul az „emberségünk”, onnan már nagyon nehéz visszafordulni. Isten nem véletlenül mondja és üzeni sokszor és sokféleképpen nekünk: tarts távolságot. Amire Isten nemet mondott, arra te nem mondj igent. Egy pillanatig sem. Ahová Isten kirakta a táblát, hogy belépni tilos, oda ne menj be. Akkor sem, ha van kulcsod az ajtóhoz…