„Egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti.” (9.)
Egy ideje magunknak sütjük a kenyeret, egyrészt mert kihívásnak éreztem visszatérni a gyökereinkhez, s mint hajdan nagyanyáink átélni az egyik legalapvetőbb élelmiszerünk születését, másrész elegem volt a kenyérnek nevezett szörnyűségekből. Adalék, meg miegymás, meg esetleg egy kis liszt is van benne, de két nap alatt tönkre megy, ehetetlen, morzsálódik, és nem szívesen adom a gyerekeimnek. Persze a nagy elhatározást azért számos kudarc követte, nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre hittem, egyelőre élesztőben utazunk, aztán rátérhetünk a kovászra, vagy esetleg a bigára (ha bepötyögöd a wikipédiába, akkor ez nem heincz gábor és nem is csiga-biga keresztneve, hanem az olaszok használják kenyérsütéshez.). Kovászt csinálni tényleg nem ördöngösség, csak kitartás, egy kis figyelem, no és rendszeresség kell hozzá, mivel minden áldott nap frissíteni kell, de aztán három-négy hét múlva csodás eredményeket érhetünk el vele. A szemünk előtt elevenedik meg a Biblia alapigazsága: a kicsi kovász az egész tésztát megkeleszti, természetesen a megfelelő arányok betartásával. Eddig minden stimmel, az eine kleine problem csak ez után jön. Mert az nekem tiszta, hogy a kovász, ha belerakom a tésztába – jó minőségű kenyérliszt, só és víz (meg esetleg a kenyér jelegéből adódóan egy-két természetes összetevő) keverékébe – akkor a kovász úgy működik, ahogy működnie kell. Az én nagy kérdésem már csak annyi lenne, hogy mit csinál a kovász az iszapban vagy a sárban, hogy súlyosabb salakféléket ne is emlegessek?! Képes-e a kovász kenyeret varázsolni egy nagy gombóc, büdös és ragacsos iszapból? Vagy csak tiszta és minőségi alapanyagokból lehet illatos és finom kenyeret varázsolni az asztalra?! A kérdés akármennyire is költőinek tűnik, jó lenne, ha ki-ki megtalálná rá a maga válaszát, már csak azért is, mert ha feltételezzük, hogy nekünk magunknak is kovásszá kellene válnunk a saját közösségeinkben, nem mindegy, hogy mekkora a feladat és egyáltalán kivitelezhető-e?!
