„Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.” (16.)
Mint amikor Péter azon az éjszakán hevesen tiltakozott az ellen, hogy őt a Messiáshoz tartozónak tartsák, néha úgy tiltakozom én is. Talán nem annyira direkt a kérdés, talán nem annyira kiélezett a helyzet, de a válaszom hasonlóan tagadó és távolságtartó. Sokszor a tetteim beleüvöltik ebbe a világba: Nem ismerem azt az embert, még kevésbé a Krisztust! Én sem emlékszem, hogy megmondta előre, mindez meg fog történni, akkor amikor mondta éppen nagy fogadkozásban voltam, hogy kitartok végig mellette. Megtagadom, elárulom, mikor azzal amit teszek, mikor azzal, amit nem teszek meg, s ő csöndben emeli rám fáradt tekintetét. Nincs szemében büszkeség, csak mély és fájdalmas panasz, talán a szégyen, hogy én, aki hozzá tartozom, hogyan és hányféleképpen tagadom meg őt. Azt hiszem, ez volt az a pont, ami megtörte Pétert, s mindenkit azóta is, aki Péterként éli az életét. A pont, amikor az Isten Fia szeméből az süt felénk, amit megint csak megmondott már a kezdet-kezdetén, hogy aki szégyelli őt, azt ő is szégyellni fogja. Aki már látta Krisztus szemében a hozzánk tartozás szégyenét, az tudja mit is beszélek. Megrázó, hogy ránk néz és sajnálja, hogy ismerjük, hogy szeretjük, hogy egyáltalán közünk van hozzá. Nincs fájdalmasabb pontja az Igének, mint ez, amikor az ember Fia szégyelli magát az embert.
