„És rossz hírét keltették Izráel fiai között annak a földnek, amelyet kikémleltek, mert ezt mondták: Az a föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely megemészti lakosait! A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberből áll.” (32.)
Azt hiszem egyszer Jordan Brent Peterson (nálunk annyira még nincsen hájpolva, de egy nagyon értelmes kanadai pszichológus) mondta azt, hogy „A nagy hazugsághoz előbb kis hazugságra van szükség”. Most nem írom meg a hazugság dinamikája című esszé sorozatom első és mindent eldöntő darabját, de igazat kell adjak neki, mind szakmai, mind magánéleti vonalon. Csak ha végig nézem a mítú kampány valós és valósnak vagy még annak sem tűnő állításait, amikor is elég csak belengetni valakiről valamit, kicsit megszellőztetni dolgokat és máris kész a terep arra, hogy egy életre elmeszeljünk valakit. Természetesen vannak igaz és valós történetek és természetesen mindenkinek felelnie kell a tetteiért, de azért látjuk, hogy a véleményterrornak éppúgy vannak áldozatai, mint bármilyen más visszaélésnek. A nagy hazugságok mindig kis hazugsággal kezdődnek, s amikor már készen van a nagy, igazán senkit sem érdekel, hogy mi is volt a kezdő kicsi. Elég csak rossz hírét kelteni valakinek vagy valaminek, aztán mennek a dolgok a maguk beteg és szégyenteljes rendjében. Adott egy csodálatos ország, az ígéret földje, amiről Isten azt mondja a népnek, hogy nekik adja, és minden támogatást megad nekik ahhoz, hogy csakugyan birtokba is vegyék, de a sok gyáva és kishitű, alamuszi és gyenge jellem nem mer odaállni a nép elé, vállalva az igazságot, hogy “félünk”. Mert ugye az azért mégiscsak személyes felelősség, inkább kezdenek egy-két csúsztatással, kis hazugságokkal, hogy aztán megszülethessen a nagy. Végül is nem is ők hibáztak, hanem az, aki az egészet kitalálta. MIelőtt eljutnánk eddig, tegyük fel magunknak a kérdést: Nekem mi a kis hazugságom?
