„Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (10.)
Nem tudom, hogy voltál-e már abban az élethelyzetben, amikor láttad előre, nagyon tisztán és pontosan, hogy mennyire és meddig fogsz szenvedni. Ritka pillanat az ilyen, amikor a szenvedésünknek van iránya és van határa, amikor a szenvedésünk nem értelmetlen, hanem az Isten kezében egy egészen másfajta értelmet nyer. Van, amikor nem Isten teszi, hiszen az ördög vet börtönbe némelyeket, olyan helyekre, ahol sötétség van, félelem van, gyötrelem és kín van, de csak meghatározott ideig. Van, hogy a szenvedésünk börtönét az Isten rója ki ránk. De a határ mindig pontosan az a pont, ameddig ki kell tartani, ameddig nem szabad feladni, hogy aztán a miénk lehessen az élet koronája. Sokszor azért utasítjuk el a szenvedést, mert nem látjuk a kereteit, nem látjuk a végét.Inkább beleállunk a mártír és haldokló szerepbe, mintsem, hogy szembe néznénk a szenvedés tényleges kereteivel. Dávid király jutott eszembe, aki sorozatos és rossz döntései miatt börtönbe kerül, hiszen az lesz a büntetése, hogy a Betsabénak „csinált” gyerek meg kell, hogy halljon. Nem is börtön, sokkal inkább csapda! Egy édesapának azt kimondani, hogy a gyermekem miattam haldoklik, talán a legfélelmetesebb dolog a világon. Dávid szenved és gyötrődik, de tudja, hogy határa van a szenvedésének, egészen addig tart, míg meg nem hal a gyermeke, vagy ameddig nem könyörül az Isten meg rajta. Szenved, mert reméli, hogy talán változtathat a dolgokon. Amikor meghal a gyermek, Dávid abba hagyja a gyászolást, felkel és magához veszi a neki felkínált új élet koronáját. A környezetében senki sem érti, hogy mit miért tesz, ő mégis tudja, hogy a szenvedés néha elkerülhetetlen, de Isten által mégis keretek közé szorított dolog. Csak ki kell bírni. Aztán minden a helyére kerül: életek, koronák, de még talán az Isten és az ember kapcsolata is.
