„Nem gondoltok arra, hogy minden, ami bemegy a szájon, a gyomorba jut, és az árnyékszékbe kerül? Ami azonban kijön a szájból, az a szívből származik, és az teszi tisztátalanná az embert.” (17-18.)
Biztos én vagyok szado-mazo szülő, de a csúnya beszéd ellen bevetettem a régi és jól bevált fenyegetést, ami még eddig hatásosnak bizonyult. Ugye ez úgy néz ki realtimeban, hogy megfenyegeted a gyerekedet, hogy ha még egyszer csúnyán beszél, akkor a WC kefével mosod ki a száját. Mert ugye ahol kaki jön ki, ott nincs mit tenni, de azt az eszközt használhatjuk, ami a kaki lemosásához kell. Persze minél idősebb a gyerek, annál valószínűtlenebb, hogy eljutsz eddig a pontig, aztán jön az első felismerés, hogy több melója lenne ezzel mindenkinek, mintsem megérje ezt bárkinek csinálni. Mégis működik egy darabig, kívülről vagy belülről fakadóan, hogy mindennek helye és funkciója van, éppen ezért nem beszélünk csúnyán, tiszteljük a nagyokat stb. Aztán jön a felnőttkor, amikor már egészen mást hiszünk el, és egészen más motivál minket. Pedig jó lenne megőrizni valamit abból a gyermeki hiszékenységből, ami, ha nem is a WC kefék funkciója felől, de a tisztaság és koszosság felől gondol. Hiszen nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy, mert az végeredmény szerint úgyis oda kerül, ahol minden tisztátalan. Átmegy rajtunk amit látunk, amit hallunk, amit megeszünk, de amit mondunk és amit teszünk, az kifelé áramlik és megmarad. Rajtunk kívül. Sajnos azért marad meg és azért veszélyes, mert amiből fakad, az odabent van és odabent is marad. Hiszen nem a szavaink és tetteink romlottak, hanem a szívünk, ahonnan mindezek származnak.
