„A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül.” (13.)
Fiatalkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak azok a regények, amelyek az emberiség egy-egy hősies korszakából ragadtak meg férfias pillanatokat. „ A kőbaltás ember ” vagy a „ A nagy indiánkönyv ” egyike volt azoknak az olvasmányoknak, ahol az ember belepillanthatott a hősök mindennapjaiba, ahol megtapasztalhatta mit is jelent férfinak lenni. Egy olyan döbbenetes jelenetet akarok kiemelni, ami engem lenyűgözött és egyszerre félelemmel is eltöltött. A jelenetben valakit halálos kígyómarás ér, egy nagy harcost, aki abban a pillanatban, ahogy a kígyó megmarta – ha jól emlékszem, akkor a combján – a vadászkésével, jó mélyen körbekanyarította a kígyóharapásos részt, kivágta magából, majd a sebet gyógyfüvekkel és mohával tömte tele. Majdnem elvérzett, míg a faluba ért, és borzasztóan fájt neki, de sikerült még idejében a méreg és a fertőzés terjedését megállítani. Ehhez ki kellett vágni magából egy részt, egy olyan részt, ami hatalmas veszteség volt, és majdnem belehalt és örökre nyomott hagyott rajta. Ehhez bátorság kell. Le kell győzni hozzá a félelmet és ki kell bírni a fájdalmat, de mindezt azért, hogy a test túlélje a végzetes mérgezést. Az életünk tele van ilyen mérgező kígyókkal és harapásokkal, amelyek, ha megmartak, csak idő kérdése, hogy mikor fertőz meg teljesen és mikor halunk bele ebbe a marásba. Megnézünk mérgező dolgokat, amik nemcsak a szemünk fertőzik meg, hanem indulnak tovább, és eljutnak a lelkünkig. Mondunk annyi hazugságot, ami nem a szájunkig, hanem a másik ember szívéig jut el mérgeivel. Vannak mérgező kapcsolataink, mérgező élethelyzetek… egy pillanatig se habozz eltávolítani ezeket. Nincs rájuk szükséged. Ki kell vágnod a fertőzött részt, azért, hogy élhess. De ha megteszed, ha felhagysz a mérgező szokásokkal, nem mondod ki a mérgező szavakat, elhajtod a közeledből a mérgező embereket, akkor van rá esély, hogy túléld. Vigyázz! Fájni fog, hiányozni fog, majdnem elvérzel, de az életed a tét!
