„Ha valakinek két felesége van, és az egyiket szereti, a másikat pedig gyűlöli, és ha fiút szül neki mind a szeretett, mind a gyűlölt, de a gyűlöltnek a fia az elsőszülött, akkor – ha majd felosztja birtokát a fiai között – nem teheti elsőszülöttjévé a szeretett feleség fiát a gyűlöltnek a fiával szemben, aki elsőnek született” (15-16.)
Most nem akadnék le a szokásos „kinek hány feleség jut”, meg akkor „most hogyan is volt ez az Ószövetségben” klasszikusoknál. De ha jól sejtem még mindig az újszövetségi samáriai asszony viszi a pálmát, akinek ugye öt férj jutott és épp a hatodikat emésztette, vagy az őt. Igaz nem egyszerre, de végül is a problémája hasonló gyökerű volt. Létezhet-e olyan, hogy valakinek úgy van felesége, hogy nem szereti, sőt gyűlöli őt? Ezek szerint igen. Tiszta és világos a kijelentés. Ha valakinek van egy szeretett és egy gyűlölt felesége, akkor is az embernek egy módja és lehetősége van a dolgok megítélésére. Itt jön az a rész, hogy mi közünk is van nekünk ehhez az egészhez?! Mert ez a sztori nem arról szól, hogy hány feleséged lesz, vagy volt. Nem is arról, hogy mi lesz az elsőszülöttségi joggal. Hanem arról, hogy az Isten szava és rendelése felülírja a mi pillanatnyi érzéseinket, szeretem vagy éppen nemszeretem állapotunkat. Istent nem különösebben érdekli, hogy nekem tetszik-e az, amit Ő parancsol direktbe, vagy csak a természet rendjén keresztül. Igaz ez a fiakra, meg a leányokra, vagy éppen a szülőkre, és mindenre, ahol megkísért minket a gondolat, hogy az érzéseink alapján máshogyan döntsünk, mint azt az Isten rendeli. Isten nem azért parancsol meg valamit, mert az nekünk tetszik, kedves, vagy éppen jól esik. Ebből pedig következik az, hogy akkor is engedelmeskednünk kell neki, amikor semmi részünk nem kívánja azt, amit éppen tennünk kell. A világot nem a mi szeretetünk vagy nemszeretetünk és az ezekre alapozott döntéseink és tetteink tartják egybe, hanem elsőrenden az Isten mérhetetlen szeretete és az ebből fakadó tettei.
