„És amikor meglátták őt, leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek.” (17.)
Az egyházi programok nagy Ő-zős címválasztása engem is megihletett, persze aztán rájöttem, hogy nem sok óriásplakát bírná el ezt a verziót. Mert ugye, gazdag egyház, erős egyház, mindenhepisájni egyház vagyunk mi. Kinyitod az ofisöl sajtóterméket és azt olvasod benne, hogy szent életű xy milyen hihetetlen áldásokban gazdag munkát végez, és minden kapcsolat megjobbítható, és az alaszkai tőkehal, igaz, hogy gusztustalanul néz ki, de finom. Ez amúgy érthető: kirakatkeresztyénség, mert ki akarna bejönni, ha nem ezt látná, satöbbi, satöbbi, satöbbi… Nekem ezzel az a bajom, mint a Nagy Missziói Parancs közösségi használatával, vagy a János 3:16 önálló igeként való felolvasásával, hogy kontextus nélkül nagyon más a történet, mint amikor megnézzük, hogy mi is van ott valójában. Mert ezt a mai pár igeverset mindenki ismeri, minden keresztelésnél elhangzik, de mégsem úgy hangzik el, mint ahogyan kellene. Mert nem azzal kezdődik a sztori, hogy Jézus odalép a tanítványokhoz és azt mondja, gyerünk srácok, feladat van, hanem elmegy a tizenegy tanítvány oda, ahová Jézus parancsolja és azt olvasod, hogy voltak, akik kételkedtek. Ezt kellene hatalmasra nagyítani, ezt kellene nagybetűvel kiírni, hogy még a legszűkebb tanítványi körben is volt, aki kételkedett. Kételkedni jó. Kérdéseket feltenni jó. Hiszen a kételkedés nem jelent engedetlenséget, mint ahogyan a vakbuzgó hit sem jelent igazi mély engedelmes keresztyén életet. Szélesre kell tárnunk a kapukat a kételkedők előtt, már ha merjük. Mert ugye egy kételkedőnek nem elég a szokásos áldásbékesség, hanem neki a „veletek vagyok minden napon” erő kell, mert a kételkedőt nem a szavak győzik meg, hanem az engedelmes tanítványi életek.
