„És nyomban megszólalt a kakas másodszor is. Péternek ekkor eszébe jutott, amit Jézus mondott neki: Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem. És sírásra fakadt.” (72.)
„Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”/J.A./
Az én elmém is csak lassacskán világosodik, s tudom, hogy olyan jó lett volna, ha megy ez a megvilágosodás kicsikét gyorsabban is. Ha nem kell megvárni a második kakasszót, de talán még az elsőt sem. Nem vagyok Péter, s nem péteri a magasság vagy a mélység, amelyben vagyok, de most már tudom, hogy mindig nyilvánvaló a pillanat a keresztyén ember életében, amikor próbára tétetik tanítványsága, amikor meg kell vallania a Jézus Krisztushoz való tartozását. Jézus előre megmondja, Péternek is, neked is, nekem is, hogy eljön majd az a pillanat, amikor mérlegre tétetik minden, amikor kérdeznek, s mi nem felelünk, vagy rosszul felelünk, vagy tagadunk, esetleg átkozódunk és esküdözünk arról, hogy mi nem is ismerjük őt. Jézus Krisztus nem azt mondja Péternek, hogy „Péter vigyázz, mert próbára leszel téve, készülj, hogy ki tudj tartani!”. Dehogyis. Megmondja előre, hogy Péter meg fogja tagadni őt. Többször is. Még a második kakasszó előtt. Mert Jézus Krisztus tudja, hogy Péter ember. Olyan, mint te, vagy olyan, mint én. Emberi. Hibázik. Gyenge. Mint mindenki. Mert „… kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni…”. Egészen emberi ez a péteri összeomlás, ez az, amikor a tanítvány álcája mögül kibújik a sarokba szorított, létezését féltő ember. A kérdés az, hogy miután elméje lassacskán világosodik, akkor mit tesz?! Mentegetőzik? Hazudik? Jézusnak is letagadja? Amit látunk az egyik legcsodásabb és legmeghatóbb jelenete az újszövetségnek. Mert a tanítványi álca alól előtűnő embernek, a tagadónak, a hibázónak így lesz újra „krisztusarca”. Sírva fakad! Mert eszébe jut, hogy Jézus ismeri őt, tudta előre, látta előre, s mindennek ellenére mégis mélységesen szerette és szereti őt. És amikor megtapasztaljuk a hibáink ellenére újra és újra megmutatkozó szeretetet, ott nincsen más, csak a könnyek. Soha nem késő a saját gyarlóságunk és a minket ezzel együtt szerető Isten előtt sírva fakadni.
