Keret

„…Ne félj, én vagyok az első és az utolsó,  és az élő…” (17b-18a.)

Az első lélegzetvétel, az első hapci vagy az első felsírás, az első lépés, az első szó, az első nap az iskolában, az első biciklid, az első kutyád, az első szerelem, az első csók, az első diploma, az első lakás, az első gyerek, az első előléptetés. Annyi minden van, amiből az első örökre meghatároz minket, ami egy életen át elkísér, persze kinek-kinek más és más, vérmérséklete, tudása vagy éppen neveltetése szerint. Aztán szépen lassan átlendülünk a másik oldalra, az életünk már nem az első élményekről és dolgokról szól, hanem mindarról, amiből az utolsó jut nekünk. Az utolsó vacsora, az utolsó mosoly, az utolsó szó, az utolsó barát, az utolsó lehelet. Az első és az utolsó így keretezi be az életünket, így éljük át teljesen mindazt, amit az életünk a maga egyszerűségében jelent. Akkor is így van ez, ha elfogadjuk az életnek ezt a medrét és tempóját, és akkor is, ha kézzel-lábbal tiltakozunk ellene. Első és utolsó, mindkettő életkeret. Önmagában ez a keret az elmúlásról szól, erre figyelmeztet minden első és utolsó élmény mindannyiunkat. És persze még valamire, hiszen nekünk olyan Messiásunk van, aki keret a kereten kívül, aki tudja, hogy az első és az utolsó hatalmas erő minden ember életében, de van náluk egy sokkal nagyobb. Ő maga. Aki kimondja magáról, hogy ” én vagyok az első és az utolsó „!

Korábbi áhítatok