„Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” (22.)
Riporter: Neked mi jut eszedbe arról a szóról, hogy „kell”?
Fiatal: Nekem aztán mondhatjátok, hogy kell! Ha van szó, amit utálok ezen a világon az pont ez a kell! Hányszor hallottam, ahogy mindenki azt gondolja: tudja nekem mi kell! Ötletek, javaslatok: csináld ezt, csináld azt. Nem kellene esetleg? Vagy a legdurvább: Ezt kell tenned, gondolnod, hordanod, érezned. Hányszor jött oda hozzám a felnőtt világ, hogy rám erőltessen valamit, ami szerintem egyáltalán nem kell. Mindenhonnan ez a „kell” folyik. A dobozból is. TV műsorok ontják magukból ugyanazt a szokványos dumát: kell. Elhinni, megvenni, használni: a szabadság korában vagyunk a legnagyobb rabságban. Szerintem nem kell. Semmit sem kell.
Riporter: Értem. Most a lelkészhez fordulok, önnek mi jut eszébe erről a szóról, hogy „kell”?
Lelkész: Egy levél, amit tegnap kaptam. Régi ismerősöm írt megrázóan arról, amikor valamit „kell”. Talán nem haragszik meg, ha ide idézem felkavaró sorait: „ A fertőző osztályon mellette voltam végig. 72 órán át kimeredt szemmel hallucinált, üvöltözött, harcolt. Segítettem neki, mert hallott engem.
Most tudattalan állapotban fekszik. Nem tudom hol van, de vissza fog térni. Üzenem mindenkinek, aki imádkozott, vagy fog imádkozni, hogy Isten Hit által gyógyít, mert azt mondta a századosnak Jézus, amikor a szolgája miatt ment hozzá, hogy Jézus gyógyítsa meg, hogy nem is kell neki oda mennie, menjen haza, mert az Ő hite megtartotta őt. A Ti hitetek, a mi hitünk meg fogja tartani a kisfiamat is, mert a hit hegyeket mozgat meg…” Ez a kell. Amikor nincs más, csak az a remény, hogy mindaz, amit mi szükségszerűen „kell”-nek hiszünk, az Isten tervében is, ugyanilyen „kell”-ként jelenik meg. Itt kérem meg azokat, akik olvassák e riportot, imádkozzanak ezért a családért, ismeretlenül is, mert kell.
Riporter: Köszönöm!
Fiatal: Köszönöm!
Lelkész: Imádkozzunk!
