„Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer; ő megfizet az embernek cselekedete szerint.” (12.)
Ülünk egy teremben, lassan órák óta hallgatom a hazugságot, ami csak úgy folyik kifelé valakinek a száján. Még gondolkoznia sem kell rajta, csak úgy jön belőle, régóta csinálhatja, mert a testbeszéde sem árulja el, összehangolt hazudozó. Miközben összeakad a tekintetünk, látom rajta, hogy tudja, hogy tudom, de szeme sem rebben, csak mondja tovább. Amikor vége az egésznek és bandukolok hazafelé azon gondolkozom, hogy meddig mehet ez így még, meddig lehet hülyíteni az embereket, meddig mehet el az ember a saját maga által gyártott hazugságok terjesztésében, vajon eljön a pillanat, amikor el is hiszi azt? Nem kellene-e lebuktatni, vagy csak szólni, jelezni, hogy ez így nem oké?! Aztán a példabeszédek bölcsessége lecsendesít és egyben fel is bátorít, hiszen az, aki a szíveket vizsgálja, az is tudja, hogy mi a hazugság és mi nem, hogy mi a szív szándéka és mi egy-egy szónak vagy tettnek a motivációja. Isten őrzi a lelkedet, ismer téged, vizsgálja a szíved és nem lehet becsapni. Ez az ítéletünk és a felmentésünk egyszerre, ezért nem kell benne ragadni a hazugságainkban, mert Istent nem lehet átverni. Ezért nem értem azt a sok-sok hazugságot, amit az egyházban szemrebbenés nélkül képesek vagyunk eltolni, hiszen ez nem a hazugságról szól, hanem a hitetlenségünkről, mert nem hisszük, hogy van, Aki a szíveket vizsgálja, nem hisszük, hogy Ő megfizet. Valójában az ilyen ügyek mindig hitvallási helyzetet teremtenek, ahol az derül ki, hogy a hazugság az Istenkapcsolat teljes hiányára mutat rá. Istenfogyatkozás van, egyre jobban. Egyre nagyobb a sötétség…így egyre nagyobb a reménység is: Ő megfizet!
