„Ilyen a házasságtörő nő útja: eszik, aztán megtörli a száját, és ezt mondja: Nem tettem semmi rosszat!” (20.)
Még nem sikerült eldöntenem, hogy tolsztojista leszek vagy adok még egy esélyt a jó öreg Fjodor Mihajlovicsnak, de ami igaz az igaz, nehezen találunk egymásra. Persze a mi romantikus kapcsolatunknak nagyon nem tett jót, hogy a gimis kötelezők között viszonylag elég erőszakosan tolták le a torkomon a „Bűn és bűnhődést”, de azért annyira nem feküdte meg a gyomrom, hogy ne akartam volna megfutni azt a kört, amit Dosztojevszkij utolsó nagyregénye felkiáltójelként az Istent kereső ember életébe odatett. Nem fogok elemezgetni, aki bírja a felesleges leírások százoldalait és kíváncsi arra, hogy az emberből mi lehet, az olvassa el „A Karamazov testvérek” regényt. Egy-egy fontos karakter egy-egy dilemma Istennel kapcsolatban, egy-egy életút, döntési és választási lehetőség, amit meg kell hozzunk életünk során. Az egyik jelenetben Rakitin és Aljosa beszélgetnek… „De mi lesz akkor az emberekkel?” Kérdeztem tőle, „Isten és halhatatlan élet nélkül? Akkor minden megengedett, azt tehetnek, amit akarnak?” Ez a regény és az életünk fő dilemmája. Ha nincsen Isten, akkor minden megengedett. Ha nincs egy nagyobb erkölcsi jó és valóság, akkor valójában mindenki azt csinál, amit akar. Az ember eszik, megtörli a száját és azt mondja: Nem tettem semmi rosszat! Betör egy házasságba és azt mondja: Nem tettem semmi rosszat! Sikkaszt és azt mondja: Nem tettem semmi rosszat! Visszaél a hatalmával, másokat tönkretesz vagy megnyomorít és azt mondja: Nem tettem semmi rosszat! Elnézi és eltűri a hazugságot és azt mondja: Nem tettem semmi rosszat! Mert ahhoz, hogy a jó csakugyan jó vagy a rossz ténylegesen rossz legyen kell Isten létezése és kijelentése!
