„Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni.” (21.)
Utálok a sárban tapicskolni, ezért gondoltam hívok egy szakit, aki leburkolja az udvaromat. Rendes fickónak tűnt, rengeteg ötlete volt, de valahogy egyik sem tetszett. A rusztikus kő és márvány nem ment a garázsfeljáróhoz, a bambuszt a kutyám nem csípte, illetve túlságosan is ízlett neki, végül maradtunk a jó szándéknál. Elvileg kitűnő térburkoló anyag, ráadásul bizonyított az idők során, hiszen több ezer éve ezzel kövezik ki a pokolba vezető utat. Igazság szerint nem ez volt az eredeti terv, hiszen a pokolba vezető úthoz valami rideg és hideg kő illet volna, de mivel állati hosszú odáig az út, elég költséges lett volna, még nekik is. Aztán összedugták a kis fejüket azok, akik a pokollal kapcsolatban összeszokták, és rájöttek, hogy minek is fáradnának ők maguk, ha van, aki helyettük is megcsinálja. Ráadásul nem is kerül nekik semmibe, csak engedni kell az embernek, hogy igazán ember legyen. Úgyhogy maradt a legtermészetesebb anyag, a jó szándék. Bőrbarát, puha, kedves, rendes, nem töri fel a lelkünk, s ráadásul nem is tudjuk, hogy ezzel – habár jót akarunk – de rosszat teszünk. A jó szándék, vagyis a jó akarása, nem mindig vezet el a jó cselekvéséig is. Sőt. A legtöbbször nem vezet el odáig. A legnagyobb önbecsapás azt gondolni, hogy a nagy jó akarásból automatikusan következik a jó cselekvése is. Az ember automatikusan csak a rosszat tudja tenni, nem a jót. Az, hogy a jó szándékokból jó tett is legyen, az mindig nagyon kemény munka és nagyon kemény odaszánás. Megkockáztatom, önerőből sokszor nem is lehetséges.