„Azután így beszélt Mózeshez és Áronhoz az Úr: Ne engedjétek, hogy a keháti nemzetségek törzse kipusztuljon a léviták közül! Ezt tegyétek az érdekükben, hogy éljenek, és ne haljanak meg: Amikor a szentek szentje közelébe lépnek, Áron és fiai menjenek oda, és ők szabják meg mindegyiknek, hogy mit tegyen és mit vigyen.” (17-19.)
Egészen aktívan és közelről sikerül mostanában figyelnem a gyermekvédelmi jelzőrendszer munkáját. Aminek ugye vannak hivatalos tagjai, meg, és, amúgy – csakhogy némi jogos indulatot is toljak bele – mindenki tagja, aki tanúja bármilyen olyan eseménynek, amiben gyermekek jogai, egészsége, teste vagy éppen lelke sérül. Szóval az a nagy helyzet, hogyha te tanúja vagy egy szitunak, amiben egy gyereket bántanak így vagy úgy, akkor neked ezt jelezned kell. Persze vannak dedikált személyek, védőnő, pedagógus meg soksatöbbi, akinek ugye szólnia kell, vagy kellene. Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy egy olyan társadalomban élünk, amikor inkább elfordulunk, lesütjük a szemünk, reménykedünk, vagy csak nem akarunk belemászni, miközben nap, mint nap ott üvölt az arcunkba, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Igaz Babits hangján, de megelőlegezzük neki a prófétaságot, „rühellve” vagy „rühelletlen”. Különösen is fájó ez a szemlesütés akkor, amikor tudjuk, hogy Isten népéhez tartozva még nagyobb a felelősségünk. Hiszen a mi Istenünk olyan Isten, aki gondoskodik az övéiről, nemcsak úgy, hogy Ő cselekszik, hanem, hogy az övéit cselekvésre ösztönzi, sőt, parancsba adja, hogy tegyenek másokért. Nem hiszem, hogy ez csak a léviták szolgálatai kapcsán lenne érthető és értelmezhető, sokkal inkább azt gondolom, hogy általános érvényű a parancs: tegyetek mások érdekében, hogy éljenek és ne haljanak meg.
