„Te is jelen voltál, mikor az ellenség elhurcolta kincseit, idegenek törtek be kapuján, Jeruzsálemre pedig sorsot vetettek. Te is úgy viselkedtél, mint azok!” (11.)
Egyszer egy neves lelkészt megkérdeztek a barátai a felvilágosult és modern Londonban, hogy ugyan már miért nem megy el a legújabb hipermodern művészeti kiállításra, ahol a keresztyénség alapkérdéseit feszegetik félbevágott disznókkal, keresztre feszített bárányokkal etc. Erre azt mondta a lelkész, hogy egyszerűen azért, mert nemcsak, hogy nincsen szüksége a látott információkra, hanem – úgy érzi – pusztán már a jelenlétével támogatná azt a beteg ideológiát, ami a kiállítás mögött meghúzódik. Azt hiszem valami olyat mondott ki ő, amire nagyon-nagy szükségünk lenne olyan élethelyzetekben, amikor azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mi csak ott vagyunk, jelen vagyunk, de nem teszünk semmi rosszat. Néha már az éppen elég rossz, hogy jelen vagyunk, hogy benne vagyunk, hogy látjuk, de nem teszünk semmit. A keresztyén önbecsapások közül az egyik legmegrázóbb az, amikor azt hisszük, a passzivitás nem bűn, az, hogy ott vagyok még nem rossz. Jelen lenni akkor, amikor valami szörnyűség történik minket éppen úgy behúz a történetbe, mint azt, aki elköveti vagy azt, akin elkövetik. A Krisztusban kapott felelősség miatt mi nem lehetünk egyszerű szemtanúk, csak vagy áldozatok, csak vagy elkövetők. A keresztyén jelenlét sohasem passzív, hanem mindig cselekvő, minden egyes benne lét esély arra, hogy tegyünk, valami jót, valami hasznosat, valami felemelőt.
