„Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (16.)
Ma nagyon kategorikus leszek. Nem mintha máskor sok esélyt hagynék, de ma az apostol is morcos… kicsit, így ma a magyarázó is az lehet. Jaj nekem… gondoltuk már egy párszor. Egy nehéz helyzetben, akkor, amikor elhagyott a szerelmünk, amikor elvesztettünk valakit, amikor azt éreztük, nincs tovább. Jaj nekem, ha… ezt akkor mondtuk, mondjuk, amikor valami óriási hülyeséget csinálunk, amikor félünk a következményektől, amikor az események már önálló életet élnek, amikor nincs vissza út. Jaj nekem, ha nem… ez az elmulasztott kötelesség, az elnézett időpont, az elfelejtett évforduló, a mindennapok elmulasztott dolgai. Itt nem ezekről van szó. Pál apostol ezekről nem beszél, hanem a keresztyén ember életének értelméről, és a saját élete értelméről mondja: Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ez az a kényszer, amely a keresztyén ember életét jellemzi. Nem kényszeresség, nem görcsösség, hanem belső kényszer: nem tudom megtenni, hogy ne hirdessem. Ha megteszem, akkor, jaj nekem, hiszen a lényegemet vesztem el. Nem tudom megtenni, hogy ne legyek hálás az Istennek mindazért, amit értem tett. Ha megteszem, ha történik ilyen, akkor jaj nekem. Hiszen akkor azt bizonyítom, hogy nem történt semmisem bennem és velem. Márpedig Isten szólt és cselekedett értünk. Nem tudjuk megtenni, hogy tudomást sem veszünk róla. Minden életpillanatunk, minden döntésünk, minden tettünk evangéliumhirdetés. Ahogyan eszünk, ahogyan beszélünk, ahogyan szórakozunk, ahogyan a pénzzel vagy a másikkal bánunk… minden. Mert nem tudjuk megtenni, hogy nem… ha pedig mégis megtesszük, akkor, jaj nekünk…
