„Követték a papokat Jeruzsálembe Izráel valamennyi törzséből azok is, akiket szívük arra indított, hogy Izráel Istenét, az Urat keressék, és továbbra is őseik Istenének, az Úrnak áldozzanak.” (16.)
Az egész életünk egy nagy egybefüggő tanulási folyamat, legalábbis reménység szerint. Persze biztos vannak kivételek, de ők ma nem játszanak, sőt, akár elrettentő példaként is állhatnának előttünk. Mert aki azt mondja, hogy nem tanul tovább, az a legnagyobb fejlődési lehetőséget utasítja el az életében. Nyilván itt nem arra gondolok, hogy valaki beint az iskolarendszernek, hanem amikor valaki végső gőgjében úgy dönt, ő már készen van és nincsen szüksége arra, hogy bármerre is fejlődjön. Persze a tanulásnak is vannak szintjei, függően attól, hogy hány évesek vagyunk, milyen hatások is érnek minket, milyen társadalomba, családba érkezünk és nap, mint nap miben is élünk. Én – személy szerint – nagyon hiszek a tapasztalati tanulásban, sokkal inkább, mint a pusztán csak az agyunkra ható információdömpingben. Csak gondoljunk arra, hogy kisgyermekkorunkban, amikor a látott információ magyarázattal társult és mi magunk is utánozhattuk a nagyokat, egyik napról a másikra hihetetlen fejlődésre voltunk képesek. Aztán az első lépések, szavak és ki tudja mi után, jött a szociális tanulás, amikor elsajátítottuk, hogy mit szabad és mit nem, milyen szabályokat kell betartani vagy éppen elutasítani. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem a látott modell és példa, nem a külső szabály, az esetleges jutalom vagy büntetés működött bennünk, hanem a külső szabály egyszerűen belsővé vált. A külső norma egyszer csak elkezdett bentről működni, szinte ösztönösen jött, a részünké lett. Ez az, amit a Szentírás valami tökéletes éleslátással úgy fogalmaz meg, mint ebben a történetben is. Van egy külső kényszer, egy világrendváltozás, egy politikai fordulat, de a belső kényszer, a szív indíttatása sokkal erősebb. Az embert a szíve néha egészen másra indítja, mint amit a világ várna vagy gondolna. Neked mi a belső kényszered, mire indít a szíved?
