„Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok…” (9-10.)
Néha olyan „cikinek” érzem, ahogyan egymást bátorítani próbáljuk. Valaki szenved, valaki fél, valakinek valami sorsdöntő közeleg az életében. Mi melléjük állunk és azt mondjuk: Ne félj! Minden rendben lesz. Nem lesz gáz! Mert helyre jön, mert meggyógyul, mert megváltozik, mert nem is olyan komoly ez a helyzet… ilyenkor érzem szánalmasnak az indokaim. Ne félj! Olyan könnyű kimondani, persze merő jó szándékból, de nagyon indokokat nem tudok mögé rakni. Ez is egy sablon, mert mondanunk kell valamit, mert olyan nem lehet, hogy csak úgy csendben maradjunk egy-egy élethelyzetben. Sajnos rá kell, hogy jöjjek alkalomról-alkalomra: csak akkor lesz hiteles a bátorítás, csak akkor mondhatom ki bárkinek is, hogy ne félj, ha azt is mellé tudom tenni, hogy miért! Vagyis a bátorítás után kell egy „mert”, egy indok, egy magyarázat, vagy különben az egész nem ér semmit és csak kegyes sablon lesz az egész. Itt van a következő „ciki”. Nem vagyok jövőbelátó (ez annyira nem is ciki), nincsen hatalmam az emberi természet fölött, nincsen igazság szerint semmim, amit indokként, egy nagy „mertként” a bátorítás mellé tehetnék. Én magam vagyok csak, így ígérni sem tudok mást csak magamat. Ne félj, mert én veled vagyok és veled leszek. Ez már nem ciki, igaz, egy ilyen bátorításnak messze menő következményei vannak. Én veled vagyok. Kellek hozzá én. Nemcsak egy részem, nemcsak a felesleges időm, nemcsak egy-két lopott gondolat, hanem én a teljes lényemmel. Kell hozzá, hogy veled legyek. Nem a rólad alkotott elképzelésemmel, nem a megszelídített önmagaddal, hanem veled, úgy ahogy vagy. Végül a vagyok. Idő és tér nem állhat annak útjába, hogy azt ígértem veled vagyok. Már tudom, ezekre én képtelen vagyok. Hitelesen csak egy Valaki mondhatja ezt a bátorítást el, de neki elhiszem, hogy az indok elég ahhoz, hogy soha többé ne féljek.
