„Semmi sem lesz abból, amit tervezgettek, amikor azt mondjátok: Legyünk olyanok, mint más nemzetek, mint a többi ország népei, akik fát és követ tisztelnek!” (32.)
Igaz, hogy Kazinczy Ferenc nyelvújító harcai már véget értek, de én azért személy szerint nagyon sajnálom, hogy bizonyos szavak nem mentek át azon a lelki-szellemi rostán, amit az akkori nyelvújítók maguk elé tettek. Elképzelem ahogy ezek a furcsa ötletek megvalósulnak és ma az állatkertben nem azt olvassuk a srácokkal, hogy kenguru, hanem, hogy „fiahordó górugrány”, vagy a zsiráf előtt a tábla büszkén hirdeti, hogy ez az állat a „foltos nyakorján”. Mondjuk az is vicces lenne, ha nem Koppenhágába, hanem „Kappanhágóba” utaznánk, habár elnézve némely dán szokást, simán aktuális a magyarított neve is. Azt pedig már én sem hiszem el, hogy volt egyáltalán törekvés arra, hogy a budit „megkönnyebbülészeti körbeguggolda”-ként emlegessük, főleg azért, mert mire kimondod, már aktualitását veszti a helység használatának lehetősége. Ha nem is egy Kazinczy veszett el bennem, de rendre eszembe jut valami új szó a bibliai történetek kapcsán, így ma az „illúzer” fogalmát szeretném bevezetni, ami azt a személyt jelöli, aki szánalmas illúziókba ringatja magát, s ezért mindent elveszít. A keresztény ember illúzersége abban van, hogy azt hiszi, tehet úgy, mintha nem lenne keresztyén. A kiválasztottság akkor is kiválasztottság, ha mi úgy teszünk, mintha nem lenne, vagy mi magunk nem lennénk azok. Valaki az életét adta érted… ez akkor is így van, ha nem kérted. Isten szeretete eljegyzett magának és ez kötelez, akkor is, ha azt hiszed nem. Persze mehet a bálványimádás ezerrel: pénz, hatalom, mittudomén, de ettől még Isten nem fog úgy kezelni, mintha nem az lennél, mint aminek elhívott. Isten népéről mindig kiderül, hogy az Istené, vagy az áldásokban, vagy a büntetésben.
