„Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” (30.)
Az élet egyik legnagyobb illúziója, hogy nem kell igát hordanunk és nem kell terhet cipeljünk. Valahol valaki elhitette velünk, velünk emberekkel, hogy lehet úgy élni az életet, mintha nem lenne felettünk senki. Az első emberpár ezt kapta a kísértőtől, ezt a dilemmát emelte be a nagy kételkedtető a rendszerbe: Biztos, hogy Isten elég? Persze nem volt elég, és azóta sem elég és azt hisszük, hogy szabadok vagyunk és lehetünk mindentől, múlttól, társadalmi normáktól, józan erkölcsi ítélettől, lelkiismerettől. A szabadság illúziójának a rabjai lettünk, miközben úgy lettünk kitalálva, hogy az a nagy Valaki alkotott meg minket, aki csakis kizárólag rendszerben tud és akar gondolkodni. Az embernek nem jó egyedül, kell valaki mellé és kell valaki felé is. Vagyis nem abban van döntési szabadságunk, hogy lesz-e urunk, hanem abban, hogy milyen urunk lesz? Olyan, akinek az igája rossz, és az általa nyújtott teher halálosan nehéz, vagy azt a valakit választjuk, akinek a terhe könnyű és az igája pedig a lehető legjobb. Jézus ezt kínálja mindenkinek, válogatás és megkötés nélkül: lehet választani és lehet Őt választani. Mert Ő az egyetlen, aki a folyamat végén nem kisajtolja belőled még az utolsó energiát is, aki rád rak még egy lapáttal, hanem aki mindent egy mozdulattal levesz rólad. Minden teher, minden szégyen, minden bűn, minden jóvátehetetlen dolog vele megy fel a keresztre. Ő az egyetlen Úr, aki a rabszolgák halálát halta, hogy mi ne szolgák, hanem isteni gyermekek legyünk.
