„Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: – Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?” (23.)
Majdnem mindig ugyanabba a falba ütközünk, akkor, amikor próbálunk felidézni valamit, amit a múltban mondtunk, vagy hallottunk. Mert, ugye nem minden beszélgetésről készítünk jegyzőkönyvet, feljegyzést vagy esetleg hangfelvételt. Aztán elhangzik egy kicsit másvalami, mert valaki mondja, csak amikor idézünk és felidézünk, akkor már nemcsak egy szöveg kel újra életre, hanem mindaz, ami közben bennem történt, meg ahogyan értettem, meg ahogyan esett. Vagy esetleg puffant. Engem – személy szerint – az őrületbe tud kergetni, amikor fogják egy szavamat, vagy egy fél mondatomat, megszűrik a keserűségen meg a fájdalmon keresztül, s aztán így, indulattal felnagyítva fordítják ellenem, vagy mások ellen. Hatalmas kihívás igazat mondani, nemcsak a szavak, hanem az indulatok és a teljes igazság szintjén, úgy ahogyan elhangzott és nem úgy ahogyan értettem, átszűrtem, és feldolgoztam. Nekem ez napi kihívás, akkor is, ha én idézek, meg akkor is, ha engem, aztán valahogy jóvátenni meg gyógyítani a félreértett szavak okozta sebeket. Kivételesen engem vigasztal a tudat és a tény, hogy ez nemcsak velünk fordult és fordulhat elő, hanem még az Úr Jézussal is, és nem is akárkik értették őt félre, hanem a legközelebbi tanítványai. Mert ugye mondta, csak nem azt, nem úgy s valami egészen más kelt életre az értelmezések mentén. Sajnos…
