„A samáriai asszony ezt mondta: Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok? Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal.” (9.)
Egy új év elején sok mindent gondolunk végig, tele toljuk a fészbúkot komolyabbnál-komolyabb ígérgetésekkel és fogadkozásokkal, vagy ezeknek a szánalmasabb verziójával. Most jelen esetben mindegy is, hogy mennyire komoly egy ígéret az új évre vonatkozólag. Ami nekem feltűnt, végignézve az összes ismerősöm és nem ismerősöm ígérgetéseinek és fogadkozásainak jelentős részét, szinte mindegyik a szokásról vagy a szokásokról szól. Mert a szokásnak van a legnagyobb hatalma. Szokások, amik rosszak és szeretnénk tőlük megszabadulni, vagy szokások, amik szimpatikusak és szeretnénk őket a magunkénak tudni. Nekünk keresztyéneknek, óriási harcunk és küzdelmünk van a szokásokkal. Hiszen minden vallás első renden a szokásokról szól és csak aztán az emberről, vagy az Istenről. A hit lényegi dolog, míg a vallás puszta „szokások” és „nem szokások” hol szétválasztó, hol mindent összekavaró furcsa egyvelege. Az új évben talán, különösebb fogadkozások nélkül eldönthetnénk, hogy olyan életet akarunk élni, ahol a „szokások” és „nem szokások” háttérbe húzódnak, s törődünk azzal, ami igazán fontos és lényeges. Ahol a vallás a háttérbe húzódik, ott előkerül a hit. Az a fajta hit, amelyik képes az égő- és ételáldozatok előtt az ember szívét vizsgálni. Az a hit, amelyik nem akarja külön látni az Isten és a másik ember szeretését. Az a hit, amelyik felrúgja az ostoba szokásjogokat, mert az embert minden szokásnál többre tartja. Az a hit, amelyik nem tesz különbséget sem samáriai, sem zsidó között, amelyik képes az embert legyen bármilyen is, az Isten szeretett gyermekének látni! Még akkor is, ha ezt a vallás elleni rebellióját kereszthalállal büntetik.
