„Látod, mennyire megalázta magát előttem Aháb? Mivel megalázta magát előttem, az ő idejében nem hozom rá azt a veszedelmet; majd csak a fia idejében hozok veszedelmet a házára.” (29.)
„Ellophatod valakinek az aranyóráját és visszaadhatod megint. Ellophatod a pénzét és megtérítheted a kárt. Csak egyvalami van, amit nem téríthetsz meg soha. Ez az idő. Ha valakinek ellopod az idejét. Ha megvárakoztatsz valakit. Ez olyan, mintha ellopnál ennyi meg ennyi időt valakinek az életéből. Nem térítheted meg soha. Az idő az ember legnagyobb és legfontosabb kincse. Ellophatod valakinek a lovát és visszaadhatod megint. Mindenét ellophatod és megtérítheted. Csak az ellopott időt nem lehet megtéríteni soha. A várakozásban eltöltött időt semmi földi hatalom nem hozhatja vissza. Nincs, elveszett, vége. Örökre elveszett.” (Wass Albert) Milyen érdekes, hogy az, amit Wass Albert rólunk emberekről írt, s a köztünk működő „időkezelésről”, az rögtön értelmét veszti akkor, amikor kilépünk az ember-ember közti kapcsolatokból. Mondom ezt úgy, hogy semmi sincs, ami annyira fel tudna bosszantani, mint amikor visszaélnek az időmmel. Legyen ez egy konferencia, egy nagy és szent egyházi esemény, vagy csak egy szülőértekezlet, ha nincsen értelme, ha úgy érzem felesleges, akkor szinte az őrületbe tud kergetni az, hogy ilyen dolgokkal töltöm az időmet. Az időnknél nincsen drágább dolgunk, értékelünk, hogy mi fér bele, meg mi nem, s abban a pillanatban, amikor ezt is áttesszük az Isten kezébe, akkor derül ki, hogy mire is jó, meg mire is elég az időnk. Hirtelen abból, amiből kevés van, egyszerre nagyon sok lesz, vagy csak egyszerűen megtanuljuk jól kitölteni azt. Egy király zsákruhát ölt magára, böjtöl, gondolkodik, pedig már elhangzott felette az ítélet, s mégis ez a feleslegesnek tűnő időtöltés képes eredményre vezetni, s képes meghosszabbítani azt, amiről már az Isten is döntött. Engedd át Istennek az időd, legyen Rá is időd, legyen időd arra, hogy átértékeled az életed azon dolgok alapján, amit Ő már kijelentett neked!
