„Ő azonban megkérdezte tőlük: Hogyan mondhatják azt, hogy a Krisztus Dávid Fia?” (21.)
Ha láttad a Wednesday titokzatos szörnyetegét, vagy olvastad Stevenson klasszikus regényét, akkor van némi sejtésed arról, mit is jelent az, amikor az embernek kettős természete van. Nem valami pszichológiai zavar, nem valami szörnyű betegség, hanem egyszerűen csak két valami kapaszkodik össze az emberben. A Hyde típusú történetmesélés úgy szövi a szálakat, hogy az egyik személy kedves, aranyos, cuki és mit sem tud a benne lakó másikról, amelyik pedig szörnyű, néhanapján szörnyeteg, aki megtestesít mindent, ami a másikból kimaradt. Most nem mennék bele abba, hogy Freud ebből mennyit tudna dolgozni, maradok csak az alap kérdésnél: Most akkor melyik az ő és melyik az igazi? Jézus Krisztus utolsó szavai, amit a farizeusokhoz és írástudókhoz intéz, hiszen több beszélgetés már nincsen közöttük, érdekes módon erre a kérdésre mutat rá. Ki is az a Krisztus, ki Ő valójában, mit tesz vagy tehet az emberekért és a világért? Az egyik legnagyobb félreértés az, amikor Jézus Krisztust csupán embernek és emberként kezeljük, elfelejtve, hogy benne a tökéletes Isten is jelen volt, lehetővé téve ezzel a megváltás csodáját. Jézus Krisztus nem egy kedves tanító, nem egy korrekt életvezetési-tanácsadó, nem valaki, akinek jó ötletei vannak, hanem Ő az Isten Fia, Megváltó, Üdvözítő, akit így is kellene „kezelnünk”. A farizeusi gondolkodás valójában mindig ezt akarja gyengíteni, mert ha Jézusból egy szerethető kedves tanítót csinál, vagy a tradicionális gondolkodás szerinti Dávid Fiát, akkor a neki való feltétlen engedelmesség helyére elég, ha csak egy kis szimpátiát magunkra veszünk. Jó fej ez a Jézus, no igen, ő a Dávid Fia, érdemes néha elmélázni azon miket is mondott, de ennél többre nem kell fussa. Ha valaki viszont ki akar lépni ebből a vallásos langyi állapotból, akkor muszáj megválaszolja őszintén a kérdést: Én kinek mondom és tartom Krisztust?!
