„Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát.” (3.)
Kicsit félek srácok attól, hogy le merjem-e írni, mert mindig bajban vagyok, amikor elkezdem ezt a : „amikor én még kissrác voltam” monológot. Egyrészt mert én is utáltam, amikor nekem ezzel jöttek, meg abban sem hiszek, hogy érdemes messze menő következtetéseket levonni a „bezzeg az én időmben” kezdetű népénekekből. De ( csak azért is 🙂 így kezdem ) amikor mi elkezdtük kiskamaszként ízlelgetni a popkultúra gyöngyszemeit, olyan slágereket ástunk elő, aminek nemcsak dallama, hanem komoly üzenete is volt, ami talán még neked is ismerős lehet, ha egyáltalán mondanak neked valamit ezek a betűk: EDDA!!! Üvöltve voltunk képesek énekelni egyik legnagyobb kedvencüket. „Ment a hűtlen nehéz fejjel/Visszamenne, de ő már nem kell,/Érzi, hálátlan lett sorsa./Keserű könnye arcát mossa. Arra gondol, őt ki szerette./Ha szerette, el mért engedte./Vissza nem jön többé soha./Bárcsak békén hagyták volna. Minden hajnal övé marad./Látja szállni a madarakat./Hosszú, hosszú ideje vár./Nem számolja a napokat már. De amíg él, el nem felejti,/hogy a múltat ki nem tépheti szívéből.” Sokat rágódtam ezen akkor is és most is, hogy a szövegben szereplő hűtlen kit vagy mit csalt meg? Miben állt hűtlensége, mit követett el? Aztán ahogy belenőttem ebbe a világba, lassan megértettem, hogy a hűtlen olyan egyszerű ember, mint én vagy te, s nem másokat csalt meg, hanem sokkal inkább önmagát. Persze lehet, hogy az azóta fénnyel táplálkozó és világ végét jósoló énekes vagy a szöveget író Slamó ezt nem így gondolta, de nekem valahogy ez jött át. Azt hiszem, a legszörnyűbb dolog az, amikor magunkat csaljuk meg, amikor hűtlenek leszünk önmagunkhoz, az elveinkhez, a döntéseinkhez, az eskünkhöz, s legfőképpen ahhoz, amit az Isten számunkra eltervezett.
