„hogy az táplálja őt, ne a talaj, amelybe ültették.” (7b.)
Amikor az ember gyermeke eléri a hat hónapos kort, akkor már készen áll az ő kis pocakocskája, hogy az anyatejen és/vagy tápszeren kívül mást is befogadjon. Ismerkedik ízekkel, állagokkal és persze a szülei éppen aktuális trendkövető agyrémségeivel. Mert ugye ilyenkor megint előjönnek az önsegítő csoportok és kezdődik a „te pépet adsz neki, sohasem tanul meg rágni”, „te meg BLW (baby led weaning – leegyszerűsítve falatkás hozzátáplálás) hívő vagy, meg fog fulladni” és ehhez hasonló szájkaratés hozzászólások. Aztán amikor a kis cukimuki hozzátáplált gyermek 18 éves lesz, pont úgy tömi majd a csipszet magába, mint a hét éves koráig szoptatott északi bennszülött. A lényeg ugyanis mindig ugyanaz: kapja meg a gyerek azt, ami táplálja, ami igazán és egészségesen tartja, ami kell a növekedéséhez. Az persze mindig izgi, hogy miért akar valaki Budapest belvárosában úgy nevelni gyereket mintha a Turkana-tó partján egy nádkunyhóban élne el-moló sorstársai között, de – ahogy végtelen bölcsességgel megáldott anyukám mondogatja – mindenki úgy rontja el az életét, ahogy akarja. Ez igaz ránk keresztyénekre is, hiszen nagyon nem mindegy, hogy mi az, ami táplál bennünket, nem mindegy, hogy mit fogyasztunk, mi ad energiát a mindennapokhoz. Isten tápláló talajba ültetett minket, miénk az élet kenyere, aki azt mondja, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Van kijelentésünk, van Bibliánk, Isten szava táplál és vezet, mert ez az a táplálék, ami az egészséges fejlődéshez és felnövéshez kell. Néha kemény falat, néha édes, mint a méz, máskor keserű, de tápláló, mert attól kapjuk, aki pontosan tudja mi az igazán jó nekünk.
