„Lásd, én ma áldást és átkot adok elétek.” (26.)
Most nem mennék bele az Aarne–Thompson–Uther népmesekategorizálás rejtelmeibe, legyen annyi elég, hogy egy finn folklorista munkáját egy amerikai folytatta és – mint a fociban – végül egy német ért fel vele a csúcsra. Az így csak ATU indexként emlegetett kategorizálás nélkülözhetetlen a népmesék rendszerezése és megértése szempontjából. Az ATU 480-as kategóriájába azok a mesék tartoznak, ahol a kedves és az undok lányok mérettetnek meg különböző helyzetekben. A nagy klasszikus a „Holle anyó”, de nemcsak Grimmék gyűjtöttek ilyet, nálunk is megtalálható a „Rest és a szorgos lány” és még lehetne sorolni. A szitu ismerős, a kedves és szorgos megcsinálja, amit kell, és ezért jutalmat kap, Holle anyó esetében átmegy egy kapun és arany szakad a nyakába, míg a másik tojja le magasról a feladatot, az ő nyakába pedig egy adag szurok kerül. Tehát valójában mindenki azt kapja, amit érdemel, amiért megdolgozik, amit önmaga számára választ. A bibliai történetek nem folklór és mese kategória, de mégis megdöbbentő ennek a motívumnak a hasonlósága azokban a történetekben, ahol Isten áldást és átkot ad a nép elé. Mintha csak azt mondaná: Itt van két ajtó. Aki szót fogad, az-az elsőn megy be, aki meg nem, az a másodikon. Ennyi. Az áldás is meg az átok is készen van. Mindenki azt kapja, amit érdemel. Ez pedig nagyon fontos akkor, amikor az áldásra szomjazók és éhezők megdöbbennek azon, ami átokként a nyakukba szakad. Az ószövetség működési mechanizmusa ez volt: Isten mindent elkészített az őt szeretőknek és az őt gyűlölőknek egyaránt. Aki szereti az Istent, az hálás neki, és így Isten viszontszeretetében övé az áldás. Aki Istent nem szereti, az pedig ugyan miért is várná el ugyanezt?! Isten nem azt mondja, hogy van, akit Ő nem szeret, hanem azt mondja, hogy a történet vége is készen van, kinek ez, kinek az. Az már csak hab a tortán, hogy az átok ajtajára nagy betűkkel azóta Krisztus kiírta, hogy „Én már átmentem rajta, neked nem kell, válaszd a másikat!”
