„Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” (24.)
Összetörve, fájdalmakkal tele, nem értve önmagam, s még kevésbé értve a világ ilyenfajta alakulását, esek én is Jézus Krisztus lába elé. Nem vádlóan, de csendben odamorgom, hogy ha itt lettél volna, talán egészen másként alakulnak a dolgok, talán elkerülhető lett volna az elkerülhetetlen. Aki meghalt nem lenne halott, a bántalmazotton nem lennének foltok, az éhezők jól laknának, ha itt lettél volna Uram, akkor annyi minden más lehetett volna! Jézus csendben rám néz, és azt mondja: „Itt vagyok. Én vagyok. Én vagyok a minden.” S ahogyan sokan már előttem, én zavaromban úgy motyogom magam elé: persze tudom én, majd a feltámadáskor, majd az örökkévalóságban, majd ott, ahol sok minden „nem lesz többé, sem sírás, sem fogcsikorgatás, ahol a bárány együtt legel az őt megevővel…”. S ahogyan már sokakat én előttem, úgy állított meg engem is Jézus Krisztus szava: „Itt vagyok. Én vagyok. Én vagyok a minden. Hiszed-e ezt?” Hirtelen meg kellett értsem, hogy a csoda Jézus Krisztusban már készen van, nemcsak az „egykor majdban, hanem az „itt és mostban” is. De ehhez nem elég csak a tudat, kell a hit is. Nem elég tudni, hogy majd így lesz, hanem hinni kell, hogy már most és itt így lehet. Tettekre nem a tudás, hanem a hit ösztönöz minket, hogy amin lehet már itt és most változtassunk, vagy odategyük annak a lába elé, aki képes változtatni bármin. Még rajtunk is, hogy ne csak tudjunk, hanem higgyünk is.
