„…hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van” (18a.)
A címben szereplő személy nem egy Rita nevű víziló, de az evangéliumok tanúságtétele szerint, legalább akkora állat. Aki már látott vízilovakat, az egyéb meglepő hasonlóságokat is fel fog fedezni a két nemes és nemtelen állatfaj között, de ezt tapasztalati úton bárki ellenőrizheti. Ráadásul, ha gyorsan összenézzük a Jézus nemtetszését kifejező hosszabb-rövidebb beszédeket, akkor azt fogjuk látni, hogy az általunk olyan népszerűnek kikiáltott bűnök közül Jézus rengetegről nem tud, míg a képmutatást „ostorozza” a legtöbbször. A képmutató, vagyis hipokrita pontosan azt csinálja, amit a görög színész a színpadon: feltesz egy álarcot, hogy az érzések messziről láthatóak legyenek, ordítson róla, hogy mit tesz, mit érez, és a lelkes közönség pedig tapsoljon, éljenezzen, meghatódjon, watevör. Mert a játéknak a jutalma a közönség tetszése, reakciója, a képmutatót ez élteti, ez ösztönzi. Aztán lejön a színpadról, leveszi az álarcot és éli a maga kis nyomorúságos életét. Jézus Krisztus azt mondja, hogy az ember miközben próbálja rendezni a kapcsolatát a másik emberrel az adakozás révén, vagy az Istennel, az imádság segítségével, vagy saját magával a böjt gyakorlása során, ott nincs helye a közönségnek. A tanítvány leghőbb vágya az, hogy a Mestert lenyűgözze, hogy az Ő tetszését vívja ki, s így jutalmát is innen vegye el, míg a képmutató ezt csak eljátssza azért, hogy az emberek lássák és így vagy úgy megjutalmazzák. A képmutatás az Egyház speciális bűne, mert itt csak a tanítványok vannak a színpadon, elhívottak és választottak, búza és konkoly, láthatatlan és látható. Aki a közönségnek játszik, az onnan kap tapsot, aki álarcok nélkül Krisztust követi, az meg onnan. Függöny fel, indul az előadás!
