„Azután a békeáldozatból mutassa be az Úrnak tűzáldozatul a kövérjét, az egész farkát, amelyet a farkcsigolyánál válasszon le, meg azt a kövérjét, amely a beleket borítja: mindazt a kövérjét, amely a beleken van, a két vesét, a rajtuk és a vékonyán levő kövérjét meg a májon levő hártyát, amelyet a veséknél kell lefejteni.” (9-10.)
Egyszer a falusi plébános megszólta a gyülekezetéhez tartozó hentest, hogy nem illik olyan nagy hangon tréfálkozni a papság dolgaival, meg talán mesélhetne más vicceket is, a papos-apácás felhozatalon kívül, mikor a cimborákkal iszik munka után. A hentes – csodák-csodájára – komolyan vette az intést, s letette a nagy esküt, hogy igyekszik ezután jóba foglalni magát, s külön figyel majd arra, hogy kevesebbet tréfálkozzon az egyház dolgaival. De mivel tényleg igazán jó humora volt, cserébe arra kérte a plébánost, hogy ha ő így megváltozik, akkor a tisztelendő atya tegyen vele kivételt, s ha találkoznak, akkor ne úgy köszönjen neki, hogy dícsértessék, hanem úgy, hogy hentessék, ezzel emlékeztetve őt a fogadalmára. Mivel az atya is értette a tréfát ráállt a dologra, s ezután, ha találkoztak, messziről úgy köszönt a hentesnek, ahogyan az kérte. Mivel betege vagyok a szóvicceknek tudtam volna fokozni a hangulatot, ha én vagyok a plébános akkor biztosan úgy temetem a hentest, hogy „pihentessék most már meg teste…”, és még van pár beteg ötletem. Ugyanakkor tetszik, hogy ennyire személyre szabott módon is lehet kezelni az Isten ügyét, s nemcsak az embert lehet a szenthez igazítani, hanem fordítva is működhet a dolog. Isten Igéje, a benne olvasott igazságok, a legszentebb rituálék is nemcsak az Isten ránk való igényéhez vannak igazítva, hanem a mi emberi felfogó képességünkhöz is. Aki elolvassa ezt az igeszakaszt, hirtelen nem tudja eldönteni, hogy a Könyvek Könyve került a kezébe, vagy a Hentesek Nagy Lexikonja. Isten ennyire komolyan gondolja, hogy az embernek és a Szentnek így is köze lehet egymáshoz, részletekbe menően, húsba, helyesebben vesékbe vágóan.
