„De miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi a helyes?” (57.)
Jézus Krisztus elég hosszan ecseteli az övéinek, hogy valójában azért nehéz ügy ez a keresztyénség, mert az idő korlát kiszámíthatatlanra van beállítva. Magyarul, vagy még magyarabbul: elhangzik a követésre hívó szó, és nem tudod, hogy egy másodperced van válaszolni, vagy netalán egy egész élet. Egy dolog azonban bizonyos: Csak ebben az életben tudsz neki engedelmeskedni. Addig tudod Jézust követni, amíg élsz. Ez így elsőre tök logikus, de a gyakorlati élet azt mutatja, hogy napi szinten nagyon el vagyunk „patópálurasodva”. Tudod, aki mindig közbevág, meg magyarnak születék, meg annyira ráér mindenre, hogy az már fáj. Keresztyén emberként muszáj tudnunk arról is, hogy az „idők gonoszak”, s nem tudhatjuk, hogy meddig van az addig! Ráadásul Jézus maga mondja, hogy ehhez nem kell jóshoz menni, meg látóhoz, nem kell hozzá főpapság, meg alsópapság de még vallástanár sem, hogy tudjuk: nagyon rövid időnk van szeretni, jót és jól tenni és igent mondani Jézusra. Ezt magunktól is meg tudjuk ítélni. Olyan ez, mint amikor az ejtőernyőzést oktató tiszt magyarázza a katonáknak, hogyan kell meghúzni a zsinórt, hogyan nyílik ki az ernyő, illetve, ha nem nyílik ki, akkor hogyan kell kinyitni a tartalék ernyőt. Az egyik újonc bátortalanul felnyújtja a kezét és megkérdezi: – Őrmester úr, ha nem nyílik ki az ejtőernyő, akkor mennyi időm van kinyitni a tartalék ernyőt. Az őrmester némi gondolkodás után csak ennyit mondott: – Pontosan annyi fiam, mint amennyi hátra van az életéből. Krisztus követésben és ejtőernyőzésben ez a szép: figyelni kell az időzítésre!
