„Kús nemzette Nimródot. Ez kezdett hatalmaskodni a földön.” (10.)
Nem emlékszem pontosan, hogy ovis mondóka, vagy kisiskolás olvasási példa, de biztos, hogy régen ragadt bennem. Tehát valahova oda datálható az élmény. Biztos ismered: „Azt mondják a hatalmasok, akinek a hat alma sok, az elég hatalmas ok, hogy ne legyen a hatalma sok.”. Jó kis nyelvtörő, kiváló gyakorlása a helyes hangsúlyozásnak, szórendnek, meg mindennek, ami a nyelvi lehetőségeinkben rejlik. Hatalmasok. Tele a világ a másokon uralkodókkal, azokkal, akiknek vagy van valós hatalma, vagy nincsen, de úgy csinálnak, mintha lenne. A mondóka mögé nézve egy biztos: van akinek a hatalma sok és van aki hatalmaskodik, függetlenül attól, hogy valójában mennyi hatalom adatott neki. A Szentírás a hatalmas Isten szava, amiben olyan furcsának hat egy ilyen „kiszólás”, egy hosszú nemzetségtáblázatban, ahol nem sok leírás van a személyekről a vérségi kapcsolatokon kívül. Nimródról mégis ezt olvassuk: ez kezdett hatalmaskodni a földön. Vagyis van, aki kapja a hatalmat, attól Aki a hatalmas, és van, aki megjátszva, erőszakosan, ilyen-olyan motivációtól vezérelve magához ragadja azt. Mintha a kettő nem is működhetne együtt. Mintha nem az hatalmaskodna, aki hatalmas, hanem az, aki pontosan kicsiségét vagy kicsinyességét akarja és tudja így leplezni. Gyanús mindig, ha valaki hatalmaskodik. Nincs benne semmi valós, semmi igazi, semmi krisztusi, csakis önmaga felfújása. Isten népének nagy kihívása, hogy mit kezd a hatalmaskodókkal, s meg tudja-e állapítani a különbséget a hatalommal és erővel bírók s a szimpla hatalmaskodók között?! Mert akinek a hatalma sok, nem olyan, mint a hatalmasok. Mert aki a legnagyobb közöttetek az legyen a szolgátok!
