„Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” (19-20.)
Egy dühös és haragos kisfiú rohangált kicsiny kis falujában fel s alá, miközben azt kiabálta akármerre is szaladgált: – Utállak! – Utállak! – Utállak! Sokan megdöbbentek a haragos kicsi fiún, de senki sem tudta, hogyan is állítsa meg, vagy hogyan is reagáljon mindarra, amit a haragos kisfiú kiabált. Továbbszaladva egy hegyes-völgyes tájra ért, ott is elkiabálva magát: – Utállak! – Utállak! – Utállak! Nemsokára a visszhang válaszolt neki, pontosan megismételve mindazt, amit az előbb ő kiáltott bele a táj arcába. A haragos kisfiú megdöbbent és szomorúan hazaszaladt, könnyes szemmel panaszolta az édesanyjának, hogy a völgyből egy kisfiú azt kiabálta neki, hogy: – Utállak! – Utállak! – Utállak! Erre édesanyja mosolyogva kézen fogta és visszavezette a völgyhöz, majd megkérte, hogy kiabálja bele a világba: – Szeretlek! A haragos kisfiú kiáltására nemsokára megint a visszhang válaszolt, nem is akárhogyan, hiszen ezt súgta és búgta: – Szeretlek! – Szeretlek! – Szeretlek! A haragos kisfiú könnyei felszáradtak, arcán mosoly jelent meg, boldogan ment haza, és attól a naptól fogva, soha többé nem kellett haragos kisfiúként élnie. Istenről sokan gondolják, hogy Ő egy haragos és bosszúálló Isten, éppen ezért a legjobb, amit az ember tehet, ha ő is haragos és ítélkező lesz, aki semmi mást nem tud, csak minden tettével azt üvölteni bele ebbe a világba: – Utállak! Isten ehhez képest folyamatosan azt kiáltja nekünk: – Szeretlek! – Szeretlek! – Szeretlek! Ha pedig ez a kiáltás, ami Jézus Krisztusban jelent meg és lett nyilvánvalóvá – s a kereszten tette egyértelművé, hogy a Teljesség az emberrel végre békét kötni akar – végre a szívünkben és az életünkben visszhangra talál, akkor nincs miért tovább haragudjunk! Sem az Istenre, sem a másik emberre, sem legfőképpen önmagunkra.
