„Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne?” (2.)
Igen, tudom, most kellene kiírni magamból, hogy a halottak napi felhajtás legalább annyira izgalmas teológiailag, mint a halloweeni jelmezes cukorkás őrület, és tele kellene aggatnom az üzenőfalamat olyan mémekkel, hogy református vagyok, én tudom, hogy az október 31.-e a hónap utolsó napja. Nyilván megint én jövök rossz helyről, az egyik nagyszüleim sírjánál egyszer sem voltam a temetés óta, pedig csak pár kilométerre van, a másikat is csak azért látogattam, hogy legyen, aki lekeni olajjal a kopjafát. Ez van. Nincs ott senki és semmi. Ettől még persze ki lehet menni, no para, no ítélet, nem gáz, de én azért néha el-el gondolkozom, hogy az élőknek milyen felelőssége van a holtak felé és fordítva. Mert valójában a keresztyén nézőpont az egyetlen egy olyan világnézet, ami a halálra mer egy egészen más szemüvegen keresztül nézni. Hiszen a Szentírás bátran beszél erről, ha pedig mi ezt meghalljuk, akkor hasonló bátorsággal tudunk a mások vagy akár a saját halálunkra nézni. Két idézet mozog bennem, az egyik Bonhoeffer gondolata, aki nem egyszerű halált halt és mégis azt mondta, hogy a „Szabadság felé vezető úton a halál a legnagyobb ünnep”. A másik kedvencem George Herbert anglikán lelkész gondolata: “A halál korábban hóhér volt, de az evangélium csak egy kertésszé tette.”. Lehetne még sorolni, hogy a meghallott ige kiben hogyan formálja a halál és élet kérdéskörét, de abban egyet kell értsünk az apostollal, hogy a keresztyén élet egyik alapfeltétele a bűnnek való meghalás. Ami nem azt jelenti, hogy többé nem vagyunk kitéve a bűn-szeretet állandó kísértésének hanem, hogy a büntethetőségünk halt meg a kereszten. Hiszen Isten Őt büntette, azért, hogy mi éljünk, vele együtt meghaljunk és vele együtt fel is támadjunk.
