„Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt.” (37.)
Sokan azt gondolják, hogy hinni, csak egyenes gerinccel lehet. Nem kell hozzá nagy evangéliumi felfedezőkörút, hogy az emberfia sűrűn bólogasson erre az igazságra. Legalábbis akkor, amikor az embernek a lelki tartásáról, a becsületéről, az egyenességéről vagy éppen a Krisztust mindenben követő életéről van szó. Ugyanakkor ez már nem állja meg a helyét, ha az egyenes gerincet a gőggel, vagy egyfajta keresztyén büszkeséggel azonosítjuk. Mert vannak helyzetek, amikor ki kell, hogy húzzuk magunkat. Lehetünk büszkék a keresztyénségünkre, tehetünk bátran hitvallást, de amikor az Élő Krisztussal szemben állunk, akkor meg kell, hogy hajoljunk. Imádni az Istent, imádni Krisztust csakis leborulva lehet. Nem pusztán fejet hajtani, nem egyszerűen térdre esni, hanem felismerve királyi nagyságát és hatalmát meghajolni szeretete előtt. Azt hiszem, ez nem megy egyből, nem megy zsigerből, nem megy csak azért, mert egyházi suliba járunk, vagy évek óta koptatjuk a templompadot. Azt tud az Élő Krisztus előtt leborulni, aki már átélte a gyógyulásnak vagy a megszabadulásnak a csodáját. Az tudja mondani, hogy hiszek, aki tudja mit jelent leborulni. Leborulni pedig az tud, aki már mindent átengedett Neki. Minden jogot és lehetőséget az élete felett. Térden és fő hajtva az érzi jól magát, aki semmit nem tartott meg magának, hanem minden méltóságát és emberségét oda tette az élő Krisztus lába elé. Akinek nem csak az egyenes gerinc, hanem Krisztus ad tartást.
