„A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek.” (5.)
Lengyelországban egy kisvároska zsidó elöljárójánál kopogtatnak éjszaka a bejárati ajtón. – Az öreg odaoson az ajtóhoz, mert ugye sohasem lehet tudni, kikkel állunk szemben. – Kik vagytok? – kérdezi az öreg ajtón keresztül. – Jóbarátok! – érkezik az azonnali felelet. – És hányan vagytok? -tudakolja tovább a bácsika. – Fünf! – vágják rá határozottan. Mielőtt valaki felsikít, hogy megint nem sikerült polkorrektnek lennem, jelzem: ez egy vicc. Nácikkal, zsidókkal meg azzal a keserédes helyzettel, amivel próbálunk történelmi tragédiákat feldolgozni. De ameddig nem mentek be az ajtón, szinte biztosan tudom, addig még lehet ezzel viccelődni. Abban is szinte bizonyos vagyok, hogyha ez a párbeszéd a valóságban is lejátszódott volna, akkor senki sem nyit ajtót, legalábbis az emlegetett szituációban tuti nem. Ki az, aki beengedi azt, aki biztosan tönkre teszi, megöli vagy még rosszabbat tesz vele. Júdás teológiai szerepe és megítélése korszakonként változik, ki így, ki úgy akarja látni. Van, aki egyenesen a Sátánnal azonosítja, mások ugyanezen igevers alapján egy ártatlan áldozatnak tartják, aki csak segít a Messiási küldetés végrehajtásában. Hogy fokozzuk a fent megkezdett viccet (rendőr, skót és szőke nő nélkül), ha Júdás netalán néger, akkor még sok más érdekes gondolatot is rá lehet erőltetni erre a tanítványra. Májmájndizklírör… Az igazság nem odaát, hanem valahol a kettő között van. Mert igaz, hogy Júdásba belement a Sátán és onnantól kezdve ő irányítja, de a Sátán mindig kopogtat. Nem rúgja ránk az ajtót, nem töri be, hanem kopogtat, arra várva, hogy valaki beengedi őt. Ha ő bent van, akkor sajnos beengedték. Ezért legyetek éberek, és jól nézzétek meg ki kopogtat és kit engedtek be!
