„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (7.)
Karácsonykor nem jobbak az emberek, nem szeretetteljesebbek, nem őszintébbek, nem türelmesebbek, igaz, szeretjük ezeket az álarcokat magunkra aggatni, szeretjük sokszor legalább pár napra újra a „minden rendben, szeretet és béke van” illúzióba ringatni magunkat. Most egy kicsit hadd bújjon elő a bennem egészen mélyre eltemetett teológus, s tegyek egy aprócska megállapítást, miszerint, karácsonykor nem az ember, hanem az Isten lett egészen más. Éppen ezért a karácsony csak akkor lehet a szeretet ünnepe, ha a mi emberi- és emberszeretetünket megelőzi az Isten szeretete. Változni mindig konfliktus, s vállalni ezt a külső és belső konfliktust a lehető legnagyobb szeretetre vall, akkor is, ha rólunk és akkor is, ha az Istenről van szó. Isten karácsonykor változott és változtatott, még akkor is, ha a dogmatika Őt változhatatlannak tartja, de akkor pontosítva, olyan oldalát ismertette meg velünk, amit eddig mi emberek nem tapasztaltunk és nem is reméltünk. Az első karácsonyig Isten félelmetes, kikutathatatlan, végtelen messzi és távoli erő volt az ember feje fölött. A betlehemi jászolban fekvő gyermek bizonyítja, hogy Isten egészen közel jött hozzánk, s az-az Isten, akinek eddig főleg csak gondja volt az emberrel, az-az Isten bizonyítja, hogy mindig is lényének legfontosabb része az volt, hogy neki gondja van ránk. Ez a gondoskodás, ez a szeretet engedi meg a legnagyobb változást és a változtatást, ezt a hihetetlen fordulópontot Isten és ember kapcsolatában, hogy Ő értünk emberré, gyermekké lett, hogy soha többet ne legyen gondja velünk, csak továbbra is gondja lehessen ránk.
