„És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (27-28.)
Három rendőrt halálra ítélnek. Választhatnak: kötél, golyó vagy villamosszék. Bemegy az első, azt mondja: – A kötél nem méltó hozzám, az áramtól félek. Legyen a golyó. – Sortűz, meghal. A második következik, aki azt mondja: – A kötél nem méltó hozzám, a golyótól félek. Legyen a villamosszék. Beültetik a villamosszékbe, bekapcsolják, de nem működik. Még egyszer megpróbálják, de semmi sem történik. Így nem tehetnek mást és elengedik. Annyi ideje van, hogy odasúgja a harmadik halálra váró rendőrnek, hogy a villamosszékben nincsen áram. Bemegy a harmadik, s méltóságteljesen így szól: – A golyótól félek, a villamosszékben nincs áram… legyen a kötél! 🙂 🙂 🙂
Nem igazán folytam bele a Puzsér-Hajdú vitába, a neten rákereshetsz a részletekre, igazság szerint mindkettő hozta a formáját, de a közel hat éve meggyilkolt pszichológusnő esete szinte lavinaként indította el az aktuális és örök kérdést: milyen ítéletet van joga meghozni egy társadalomnak, meddig mehet el a közösség a büntetések szintjén?! Aztán felvonulnak, elvonulnak, tüntetnek, ki a halálbüntetés mellett, ki meg ellene, mert jogunk van, meg mert el kell rettenteni s ki tudja még milyen kampányszövegek hangzanak el ennek a témának a zászlaja alatt. Ami engem elgondolkodtatott a téma kapcsán, az-az Isten mérhetetlen bölcsessége, amivel megfordítja az általunk felállított sorrendet. Mi ítéletet hozunk, aztán végrehajtjuk, hol életfogyt, hol fegyház, hol halálbüntetés. Isten ezzel szemben engedi, hogy leéljük az életet, meghaljunk, s utána jön az ítélet, ami mindenkire egyformán vár, gyilkosokra és áldozatokra egyaránt. Meg Hajdúkra, meg Puzsérokra, meg fel- és elvonulókra. Ja, meg ránk is!
