„Az írástudók és főpapok már abban az órában el akarták őt fogni, de féltek a néptől, mert megértették, hogy róluk mondta ezt a példázatot.” (5.)
Vágtat az erdőben a ló, amikor a sűrűből előugrik egy farkas. – Na lovacska, ütött az utolsó órád, mert most szőröstűl-bőröstűl felfallak! – Jaj, kedves farkas, ne bánts engem! -könyörög a ló. Éppen az erdei parlamentnek viszek egy fontos üzenetet, amelyből minden állatnak óriási haszna lesz, neked is. Ha nem hiszed, olvasd el, ide van írva a jobb hátsó patámra. A farkas kiváncsian hátramegy, odahajol a ló patája fölé, mire a ló rúg egy hatalmasat és elvágtat. Amikor az ájult farkas magához tér, megrázza a fejét, és azt mondja: – Ezt megérdemeltem, úgy kellett nekem, miért játszom meg magam? Hiszen nem is tudok olvasni! Azt hiszem, egészen addig semmi sem történik az életünkben, amíg az igazán fontos üzenetek el nem jutnak a megfelelő helyre. Mondjuk az agyunk megfelelő bugyrába, a szívünk közepébe, valahová, ahol egyszer csak elkezd dolgozni az üzenet, s végül értetté és megértetté válik. Jézus Krisztus szavai sokszor vállnak meg nem hallottá, vagy a meghallás puszta tényén túl nem sok minden történik, s az üzenet lehet, hogy „bemegy”, de gyorsan tova is illan. Talán a magvetőről és a magról szóló példázatban benne van a messiás keserédes saját élménye is, hogy mindaz, amit üzentként át akar adni, néha rossz és még rosszabb földbe hullik. Az üzenet meghallásának és megértésének a fokmérője mindig az, hogy milyen cselekedet és változás lesz az elhangzott szavakból. A farizeusok megértik, hogy Jézus róluk beszél, pontosan beazonosítják a példázatban saját magukat, a saját indulataikat, és mégsem az a tett születik meg, ami a teljes megértést bizonyítaná. El akarják veszejteni Jézust, ahelyett, hogy önmagukat adnák teljesen oda neki. Lelepleződnek és mégsem jutnak el leleplezőjük lábáig, ahol térdet hajthatnának szeretete előtt. Te mit kezdesz az üzenettel?
