„Evódiát intem, és Szintikhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.” (2.)
Elképzelem, hogy valamiért bekerülök a történelemkönyvekbe, vagy mondjuk valami besztszellerbe, és kapok egyetlen egy mondatot. Nem szólna rólam fejezet, ami hosszasan taglalná a tetteim, az erényeim, a hibáim, ami feltárná az életmotivációim, hanem egyetlen tömör és rövid mondat jelezné, hogy mi is voltam. Mit visznek el belőlem és rólam egy mondat alapján?! Mi marad fenn mindabból, ami én voltam?! Itt van ez a két nő, akik kapnak a Bibliában, a besztszellerek besztszellerében egy mondatot. S míg Kelemenről az marad fenn, hogy együtt küzdött az apostollal a hitért, addig róluk csak annyi, hogy valamin összevitatkoztak, vagy valami feszkó volt közöttük. Súlyos egy mondat velük kapcsolatban, egy intés, egy helyrepakolás, ennyi jutott nekik, ennyi maradt fenn róluk. Ez sem azért, mert ők a fontosak, hanem azért, mert az Isten gyülekezetében nem lehet széthúzás és vita, hiszen az kioltja az evangélium erejét, hiteltelenné teszi a közösséget. Erre a napra ez bőven elég nekem: úgy élni, úgy megélni az emberi kapcsolataimat, a hitemet, hogy ha egy mondat marad csak fenn rólam, akkor abban benne legyen, hogy Krisztusnak mindenben hűséges tanítványa tudtam lenni. Képes voltam Őt az Egyet érteni, a békességet munkálni, s a kegyelmet, amit kaptam, azt mindenkinek továbbadni.
