„Elkergettétek az Úr papjait, Áron fiait és a lévitákat! Olyan papokat szereztetek magatoknak, mint más országok népei: akárki eljött egy fiatal bikával vagy hét kossal, hogy fölavassák, papja lehetett azoknak, amik nem is istenek.” (9.)
Most a papság dolgai következnek, nagyon hálás, mindig aktuális téma, aki benne van, azért szereti, aki pedig messziről szemléli, az pedig nagyon kíváncsi erre a világra. A napokban több írás is a kezembe akadt, amik vagy a lelkészek prédikációs stílusát, vagy éppen az identitását vették „blogcső” alá. Mindig élvezettel olvasom ezeket, hogyan is látnak minket kívülről, mennyi feltételezés, mennyi téveszme, mennyi mesébe illő gondolat erről a furcsa világról. Mert a pap is ember, sőt, ő ember csak igazán. Ez az első fontos téveszme, amiből aztán minden más is következik. Amikor elfelejtjük, hogy csak egy közülünk, s így éppen olyan, mint mi. Különbözőségét és különlegességét nem az adja, hogy ő több lenne, mint bárki más, egyszerűen csak más az elhívása, vagy a meghívása. Mert papból – ha már nagyon kategorizálni kellene őket – két fajta van. Az egyik, akit az Isten hívott el, a másik, aki magát tolta előre. Az egyik, aki ajándékot kapott a szolgálatra, a másik, aki egyszerűen bevásárolta magát. A vicc az egészben az, hogy nincs olyan jelzőeszköz, amelyik messziről csipog, hogy most melyikkel is van dolgunk. Majd akkor, amikor minden kiderül, akkor ez is világosságra bukik, vagy nem. Isten útjai néha nagyon furcsák, s szolgái hasonlóan képzik le ezt a valóságot. Mert úgy van ez, hogy minden szakember megtalálja a maga klientúráját, illetve fordítva is igaz, mindenki megtalálja a neki megfelelő szakembert. Sok ilyet láttam már, legyen szó nemcsak papokról, hanem orvosokról, pszichomókusokról, ma népszerű kócsokról vagy trénerekről. Van, akinek pont olyan és pont az kell. Így nyer mindenki értelmet ebben a rendszerben.
