„Delila ezt mondta neki: Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved? Már háromszor csaptál be, mert nem mondtad meg nekem, mitől olyan nagy az erőd.” (15.)
Sámson és Delila története megihletett szinte mindenkit, aki ecset, toll vagy kotta közelbe merészkedett, s egészen jó művek is születtek a témából. A történet azért olyan megkapó, mert a konkrét személyek mögött örök férfi – és nőtípusok rejtőznek, a párbeszédek kisebb változtatással elhangzanak majdnem minden kapcsolatban. Érdekes, hogy mégis a Delila lekötözős, Sámson erejét tesztelgetős akciója, jobban inspirálja az embereket, mint a történet kulcsmondata, az általam is választott Delila sóhaj. Ez a mondat, a női eszköztár egyik kulcsfontosságú eleme, amire minden valamire való férfi megenyhül, beadja a derekát, s gondolkodás nélkül rohan, hogy bizonyítsa szerelmét. Delila ravasz, s nem kis összegért kell, hogy ügyeskedjen. Jó kis életjáradékot kap, ha sikerül Sámsont ellenségei kezére adni. Egyre feszültebb a helyzet, Delila könyörög, Sámson játszik, igazi férfi-női évődés, ki tudja, még talán Sámson jót is mulatott közben. – De aranyos a csaj, próbálgatja milyen erős vagyok, na jó, megmutatom. Aztán elhangzik a gyilkos mondat: „hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha közben nem enyém a szíved?” A férfi itt átkattan, s bizonygatni próbálja, hogy de-de, meg ne haragudj kisszívem, meg máris megcsinálom… Erre a mondatra azonban az igazi, Isten szerinti férfias válasz nem az, hogy kunyizunk, meg bizonygatunk. A válasz egyértelmű: Szeretlek, de a szívem az Istené. Neki hamarabb fogadtam hűséget, mint neked. Ha ezt el tudod fogadni, akkor az első leszel abban a szívben, ami az Élő Istené. Ha ezt nem tudod elfogadni, akkor mindegy is hányadik vagy. Persze ehhez kell igazán férfinak lenni, s nem szem elől téveszteni a legfontosabb kapcsolatot az életünkben. Még akkor is, ha olyan erőn felülinek tűnik is ez a számunkra!
