„Ott vannak észak uralkodói, és minden szidóni, akik megszégyenülve szálltak le a halálra sebzettekkel együtt, pedig rettegett vitézek voltak; körülmetéletlenül fekszenek a fegyverrel megöltek között, és gyalázat a sorsuk a sírba roskadókkal együtt.” (30.)
Amikor 2019-ben beültünk a moziba megnézni a „Bosszúállók Végjátékát” még nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó szuperhős film az életemben. Tudom, hogy azóta is voltak nagyon menő meg, nagyon jó, meg mittudomén filmek, de amikor kialudt Tony Stark mellkasán az a kékes fény, akkor bennem is kialudt valami. Jó volt ez így, kerek volt, izgi volt, de tényleg ez lett nálam a Marvel végjáték. Nemcsak Vasembert temették, hanem az érdeklődésemet és a lelkesedésemet is ez iránt a „frencsájz” iránt. Nem azért, mert a kedvenc hősöd nem halhat meg, hanem azért, mert egyszerűen van, amikor nincsen tovább. Ezzel pedig nemcsak én voltam így, hanem nagyon sokan, akik azt mondták, hogy nem érdekli őket a folytatás. Tudom, hogy nagyon távoli, meg nem is biztos, hogy vállalható a párhuzam, de amiről itt szó van, az kb. ennyi. Nagy hősök, dicső harcosok, életerős birodalmak és országok tűnnek el, csak azért, mert nem sok közük volt az Istenhez és ahhoz, amit Ő kért vagy éppen parancsolt. Ez pedig még izgibb akkor, amikor sorra vesszük azt, amiben ma nekünk élni és létezni kell. Egyre kevésbé érdekel minket a folytatás, kicsit mindenki bezárkózik, már nem hisz nagy történetekben, csak icike-picikékben. Család, barátok, pár ember, akikkel érdek nélkül kölcsönösen szeretjük egymást és ennyi. Nem politizálunk, nem érdekel az egyház, nem tudunk mit kezdeni azokkal, akiknek „gyalázat a sorsuk” és akik „körülmetéletlenül fekszenek”, vagyis pont olyanok, mint azok, akiknek nincs köze az Istenhez, mert, hogy nincs közük Hozzá. Ennyi. Végük. Ilyen egyszerű és még csak csettinteni sem kellett hozzá…
